— Ekler Építész Kft.

Margit Palace, Budapest, 2000

Margit Palace, Budapest, 2000

Buda egyik legforgalmasabb helyén zárványként maradt meg a Fővárosi Önkormányzat rendelete által védett ipari épületegyüttes. Helytörténeti érdekessége és építészeti értékei miatt szeretnék megőrizni és megújítva bemutatni, hogy a lüktető nagyvárosi élet beköltözhessen évszázados téglafalai közé. A terv által elképzelt kereskedelmi-szolgáltató és irodaház célú hasznosítás megfelelőnek látszik arra, hogy az épületek építészetileg értékesebb részeit megtartva, jó arányú fejlesztés mellett olyan épületkomplexum jöjjön létre, amellyel nem csak a városi élet, de a városkép is gazdagodik.

Az egykori remiz épületének városképi és várostörténeti szempontból értékesebb részei megmaradnak és tömegük, megjelenésük nem változik, míg a kevésbé impozáns megjelenésű és későbbi építésű fejépület lebontásra kerül. A tervbe vett fejlesztéssel az épületkomplexum nagyobb értéket jelent majd a város számára, mint jelen formájában.

A Tölgyfa utcával párhuzamos csarnoképületre derékszögben csatlakozó szárnyak kedvező épülettömeget teremtenek; ezt a beépítési formát az a körülmény is alátámasztja, hogy a csarnokot mindig hosszoldalon megnyitva használták, fordítva, mint ahogyan formája egyébként indokolná. A Tölgyfa utca – Henger utca találkozásánál levő kis teresedésnél az épületegyüttest domináns megjelenésű elem, egy ellipszis alapú, hengeres épülettest zárja le, magára vonva a Margit körút felől a járókelők figyelmét. A teljes épülethosszon végighúzódó gyalogos passzázsnak itt lesz az egyik bejárata.

Az új épületszárnyak kőburkolata felnagyított téglakötésű rajzolatával a meglévő épület nyerstégla felületére ad utalást, segítve ezzel, hogy megjelenésükben is szerves egységet alkossanak. A védett csarnoképületek belső tereit impozáns térélményt adó egységekre bontja a terv, ellentétben a mai, különböző átalakítások által szétszabdalt, formátlan terekkel.

Dr. Kiss Katalin szakvéleménye, 1999. július 8., részlet


Tervező: Ekler Dezső
Építész: Cseke Attila, Fuchs Zoltán, Kovács Gábor, Kövér István, Paróczi Judit, Révai Attila
Szerkezettervező: Horváth Sándor, Nágel Barbara
Statika: Klopka Zoltán, Erdélyi László
Gépészet: Parsch László, Lakner László
Elektromos tervező: Gombás Lukács, Marton Imre
Kertészet: Páll Attila

Kritika


A hozzáadott érték elvétele
Margit Palace a budai Tölgyfa utcánál

Az első körbejárásnál csak szabadon kószáló érzéseimre igyekeztem hagyatkozni. Ismerem ezt a helyet régről, kerülgetésre kényszerítő, idegen test volt Buda testében. A Margit híd felé araszoló autókból még néhány éve is hitetlenkedve nézegettünk itt befelé az üzemablakokon: vajon milyen hihetetlenül fontos államérdek fűződhet ehhez a város szívében történő szerelgetéshez?

Mára az egykori járműjavító eltűnt, csak ipari műemlék téglafala maradt meg alapvető vonalmértéknek a Tölgyfa utcában – bár a szembejövő autók rohamával dacolva mellette végiggyalogolni ma ugyanolyan agyament ötlet, mint régen volt. Régen a bezárkózó lepattantság, a kosz szürkéi tették olyan komoran masszív idegen testté, de barátságosabb most sem lett: merészebb megoldásait hatásosan rontja le borzalmas pláza- (mű?) márvány burkolata. A háromszög Fekete Sas utcai oldalán ugyan már látszik a radikálisan megújító igyekezet, a Henger utcában pedig a földszinti sok üvegtől szinte keresztül-kasul átlátható lesz az a masszívum – de hiába például a beugrókban nyert kertészeti felület, ha ülőkék vagy más emberi használhatóságra utaló jelek nélkül csak szomorúan illusztratív zöldfelület marad. A környezet itt nem sokat nyert vissza, az egész csak annyit üzen, a régi idegen testet megvették mások, lebontatták, és építtettek a helyére egy újat.

Nem vagyok persze naiv. Tudom például, hogy ez egy Ekler Dezső tervezte épület, tehát már az első körbejárásnál is azt keresem, amiben ráismerhetek. A másodiknál már azt, amivel magam előtt is mentegethetem. A Margit körút felé néző elliptikus, kissé szabálytalan óriáshengerben például ráismerek, ugyanakkor szinte megmagyarázhatatlan, hogy az az Ekler, aki valaha itt, a Tölgyfa utcában Bodor Ferenc mellett az újító szellemű építészeti előadások másik harcosa volt, szinte jel nélkül hagyja nagyvállalkozói betonba temetni az egykori Tölgyfa Galéria emlékét.

Tudom azt is – hiszen korábban beszéltem vele -, hogy eddigi legnagyobb háza egyben egyik legnagyobb csalódása is, beruházó-megbízója helyenként annyira gátlástalanul nyúlt bele a tervekbe, hogy ez még a külső burkolások idején szakításhoz vezetett. A burkolat persze ettől a tudástól a kívülállóknak még ugyanolyan kriptahatásúan látszik méltóságosnak, mint a rendszerváltás első éveiben, amikor az új bankszékházak kerestek maguknak hasonló, sterilen patinásnak gondolt új identitást – megfejelve mindezt a nyílászárók dermedt kékjével.

Belül viszont az épület nagyrészt igazolja tervezőjét. Pedig a háromszög alakú telken nagy lehetett a csábítás valami egységesebb, ámde áthatolhatatlanul egységes tömbre, hiszen úgy maximalizálható a legnagyobb hasznos belterület, a három utcafronton ráadásul három különböző tervezett funkció (a Fekete Sas utcában a fővárosi ítélőszék bírósági épületszárnya, a Henger utcára és a Margit körútra néző oldalakon irodaház, míg a Tölgyfa utcai műemlék téglafal mögé akkor közösségi tereket képzeltek), itt-ott műemléki kötöttségek. A klasszikus alaphelyzet, amikor mindig az a kérdés, a kényszereket vajon mennyire sikerül majd előnyökbe fordítani? A korábbi kéthajós üzemcsarnok mulandó testi valójában ugyan eltűnt, de a szerkezetben ott maradt, ez az a fő tengely, amihez a három eltérő hosszúságú fésűfog – oldalszárny illeszkedik, végpontján, a budai körút felé nézve pedig a legmagasabbra nyúló irodatornya magasodik. Ekler a kapcsolódásoknál egymásba csúsztat újat és régit, téglamaradványt és mait, de a valahai térelemeket is keresztezni meri a maiakkal – csarnokszelvényeket például az irodai felosztásokkal. Leginkább a középső, D1 csarnok mutatja meg, milyen lehetne ez az új épület, ha minden tekintetben teljes fényében csilloghatna: az átláthatóságot adó üvegtáblák minden oldalán, az egykori csarnok visszaidézése felülvilágítással, az új traverzekkel, téglával vagy főleg a nélkül, és különösen azok a zárterkélyszerűen végigvonuló elemek, amelyek arányaiban láthatatlanul a már nem létezőt is képesek az újba varázsolni.

A Margit Palace azonban alighanem legnagyobb sérelmét akkor szenvedi majd el, ha végül az odatervezett közösségi funkciók is kimaradnak belőle. A tervezők ugyanis a kényszerből külső tengellyé lett téglafal mögé passzázst képzeltek, amihez boltok, vendéglátóhelyek kapcsolódhatnak, a megbízó viszont mintha irodákat akarna ide is – mindenesetre a fedett utca két végét lezáró üvegajtókat nehéz másképp érteni.

[…]

Az új Palace éppen ezt a képzeletbeli vonalat meghosszabbítva teremtett teret ide valami új lehetőségnek – kérdés, valódi élet költözik-e majd bele, vagy jobb híján kissé bőven mért, dohányzásra kijelölt nyűg lesz belőle, ahol fázós irodisták toporognak majd a hamutartónak használt kávéautomatás műanyagpoharak körül, tanácstalanul az ablakon túli világra meredve.

Torma Tamás cikke; OCTOGON 2004/1. szám p. 65-68.

 

 

[…]  Szó se róla, itt az Ekler kedvelte “építészeti nagyítás” egy, a szombathelyi főiskolai könyvtár tervéhez mérten nem túl szerencsés példájával állunk szemben. Míg a szombathelyi tervben az egymáson elforgatott könyvek felnagyításának tulajdonképp bombasztikus ötlete végül is szellemes formában testesült meg, addig a Margit Palace felnagyított tölgyfarönkje, különösen a rideg burkolat és a fantáziátlan nyílászárók barátságtalan összhatásának köszönhetően, meglehetősen bizarr eleme a környék architektúrájának. […]
Részlet Szentpéteri Márton cikkéből, megjelent a Magyar Narancsban, 2004. március 4. p. 31

 

No Comments

Sorry, the comment form is closed at this time.