La Costa üdülőházak, Budapest, 2006

[…] Mediterrán

Ekler Dezső és műhelye felkérést kapott egy lakópark tervezésére. A megbízó már túl volt egy hasonló, Spanyolországban megvalósult beruházáson. Be is mutatta az ott készült fotókat, mondván, itt is ilyet szeretne. Elgondolása szerint a Kárpát-medence kellős közepén is jól mutatott volna egy hasított köves – kovácsoltvasas – kolostorcserepes – futórózsás mediterrán épület. Így indult a tervezés. A végén nem is egy, hanem mindjárt négy mediterrán épület született. Persze nem eredeti spanyol stílusban. Valószínűleg azért a megbízó sem bánja, hogy így alakult, hiszen annak köszönhetően, hogy megjelenésükben sokkal „trendibbek” lettek a fent említettnél, a lakások majdnem mind azonnal elkeltek.

Maximum

A szokásos üzleti szempont, miszerint a lehető legtöbbet kell kihozni az ingatlanból – persze nem építészetileg-, és a hatóság szabta lehetőségek elgondolkodtatták a tervezőt. Elsőre a fenti tényezők egy három szintes, hosszúkás tömböt eredményeztek. Ezt a gólemet kezdte Ekler darabolni, és gyúrni, hogy a majdani lakók számára élhető környezetté tegye. Első lépésként négy részre osztotta, a részeket a -lehetőségekhez mérten- minél távolabb húzta egymástól, így biztosítva kellemesebb térérzetet az épületek között. Ez az elrendezés nagyobb mozgásteret eredményezett a nyílászáró kiosztáshoz is. Mivel a terület a Rómain fekszik, fontos szempont volt a dunai panoráma. Ennek viszonylag ellent mond, hogy az alsó lakások szintjéről nézve betakar a gát. Így a kilátásra hangolás inkább csak a fölső szinteken érvényesül. Ezt oly módon tudta maximalizálni az építész, hogy a létrejött kockák harmadik szintjén csak egy lakást helyezett el, cserébe kreált még egy szintet. Az előírást ezzel nem hágta át, hiszen az az építménymagasságot átlagban szabályozza. A lakásszám sem csökkent, viszont a harmadik- negyedik szinten vizuálisan még nagyobb távolság alakult ki az épületek között, és ezek a lakások megnyílhattak a Duna felé. […]

Csanády Pál, Heti válasz, 2008. szeptember 4.

Manapság újraélhetjük a hetvenes-nyolcvanas évek lakástrendjét, azzal a különbséggel, hogy most nem lakótelepnek, hanem lakóparknak hívják a nagy tömegben, egy kupacba felhúzott lakásokat. -A fenti mondat már sokszor elhangzott, de talán kissé árnyaltabb a helyzet. A paneldömpinggel szemben most minőségben, és stílusban is van választék. A beruházók versengenek a leendő kaptárlakók kegyeiért, de ez legtöbbször a marketing, és nem az építészet segítségével történik. A Római-parti Club La Costa esetében azonban a marketingesnek nem sok teendője maradt. […]

Napraforogva

A leleményes tömegképzés által változatossá tett látvány tovább cizellálódik a merész színhasználat révén. Az épületek minden oldala következetesen más színűre lett vakolva, méghozzá égtájak szerint: Észak felé bordó, Keletnek kék, Déli irányban sárga, Nyugat felé narancs. Ennek köszönhetően minden irányból más hatása van a lakóparknak. Ezekkel a színekkel egyben reagál az épületegyüttes saját környezetére, és erősíti a nap fényjátékát is. A nap járása -a látnivaló iránya mellett- a nyílászárók osztását is befolyásolta. A helyzet kissé ellentmondásos, hiszen innen igazán kelet, és dél felé érdemes nézni, viszont senki nem szereti a nyári túlmelegedést. Ekler ezt a dilemmát oldja fel azzal, hogy a teraszokat a déli homlokzatra helyezi, fölébük födémlemezt nyújt árnyékoló ponyvákkal. Ez a megoldás nyáron kitűnően védi az épületek dél felé nyíló hatalmas szemeit.

Mindent összevetve a kiindulási pontról jó nagy lendülettel kimozdított projekt a megalkuvás legkisebb jelét sem mutatva elégíti ki a megbízó igényeit. Annak ellenére, hogy maximálisan kihasznált minden, a terület által biztosított terjeszkedési lehetőséget, Ekler elkerülte a „kockába fújt lufi” csapdáját. Nyitott, mindig újat kereső tervezői magatartása a szemnek –valamint a benne élőknek- kedves „lakótelepet” eredményezett. Mondhatni békés zugot az „ostrom alatt álló” városban. Ha végignézünk rajta, munkássága talán értelmezhető a Guenon által leírt folyamat leképezésének is: eljutott a gömbtől és fától, a kockáig és acélig. De a történet itt nem ér véget, úgyhogy kíváncsian várjuk a folytatást.

Nem attól mediterrán egy ház, hogy húszfokos lejtésű a tető és mediterrán cserép fedi, de még az sem elég hozzá, ha a kőtől a festékig mindenből “mediterrán” fantázianevűt választunk. Szerencsétlen divatjelenség ez, még akkor is, ha esetleg néhány évtizeden belül a klímaváltozás látszólag legitimálja. Az igazi mediterrán ugyanis sokkal inkább az egyszerűségről, a keresetlenségről, a forró napsütésről – no meg persze éppenséggel a meleg elleni védekezésről szól. Ilyen értelemben igazi mediterrán épület az Ekler Dezső tervezte La Costa lakópark óbudán. Ezt a házat mintha kicsit jobban sütné a nap, mint a többit! Egyszerű színezés a trükkje: a keleti homlokzat halványkék, a déli napsárga, a nyugati narancsos, az északi vörös. Ám ezektől a jól eltalált színektől, illetve az így kialakuló erősebb kontraszttól valóban szembetűnőbb a napfény ereje – a homlokzatok “jobban válaszolnak” a fényre. Megtaláljuk az igazi mediterrán jegyeket is: egyszerű vonalak, egyszerű tömbök, nagy, kiugró teraszok és oldottan, lazán kiosztott ablakok – a pálmafák és az úszómedence a kertben tényleg csak ráadás. Az a jó építész, aki a legnehezebb feladatból is – legyen szó például ebben az esetben az építtetői elvárásról a telek maximális beépítésre, a lépcsőházak minimálisra szorítására – ki tudja hozni a legjobbat. Ez pedig az a tulajdonság, amire egy építőművésznek a leginkább szüksége van. Ekler Dezső ilyen építész, aki nemcsak Makovecz Imre egyik legjobb tanítványa, de a mai építészélvonal nemzetközi szinten egyik legelismertebb figurája.

Csanády Pál, Heti válasz, 2008. szeptember 4.