— Ekler Építész Kft.

Ezredvégi beszélgetés

Ezredvégi beszélgetés

Monory M. András és Tillmann J. A. interjúját 1995. augusztusában vetítette a Magyar Televízió, megjelent a 2000 1995. októberi számában.

 

Mit tartasz jó építészetnek?

Az egyetlen igazi építészeti cél az kellene legyen, hogy otthonos tereket építsünk. Az egész világ ma körülöttünk – ha csak a húsz évvel ezelõttivel hasonlítjuk össze – otthontalan, kietlen, élhetetlen, szörnyû. Ha csak a gyermekeink szemével nézzük tereinket, utcáinkat, házainkat, a szöges ellentétei annak, amit otthonosnak mondhatnánk. Egyre kevésbé lakható a világ. És nemcsak fizikai értelemben, ha szabad így sarkítanom, hanem szociális és szellemi értelemben is. Barátság, elmélyültség, családiasság, a Hamvas Béla-féle idill nélküli. A gyerekeknek nincsen tere. A kertek eltûnnek, amerikai mûgyepes, tujával körülültetett benzinkutas kietlenségekké változnak. Akinek nincs pénze, telerakja ócska lommal és lelakott tüzéptelepekké válnak a vidéki kertek is. Keress egy helyet, ami még otthonos! Néhány fölhagyott kastély vagy öregek lakta falu szegleteiben találsz még olyan helyeket, ahol azt mondanád, jó volna itt lakni.

A világban rejlõ tendencia pusztítja az otthonosságot. Az építész, ha komolyan végiggondolná a lehetõségeit, nyugodtan bezárhatná a boltot. Az építész ma már ugyanúgy egy személytelen, megfoghatatlan és talán senki által nem kormányzott mechanizmus fogaskereke, mint bármelyikünk..

Mi változott meg?

A jó építészet mindig egy közösség akaratát, létét, egzisztenciáját fejezi ki. Ma közösségekrõl, akik egészségesek, abban az értelemben, hogy például úgy építkeznek, ahogy azt jónak gondolják, nem nagyon beszélhetünk. Meg tudnátok mondani, hogy a Szentendrei utat Óbudától Szentendréig ki akarja ilyenné építeni? Ahol minden fát kivágnak, járda már nincsen, ha valaki gyalog arra vetõdik, vagy megfullad, vagy sáros lesz. Ahol csak autóval lehet teperni, és gyerek jobb, ha nem megy a közelébe. Ki akarja ezt ilyennek? Aztán a tábla-erdõk, a leírhatatlan környezeti pusztítás, amelynek részesei vagyunk, kinek az akaratát, kinek az egzisztenciáját fejezi ki? Egyáltalán, ki felel ezért? Mert ha építészetrõl beszélünk, környezetrõl vagy városról, akkor az elsõ kérdés ez volna. Ezért megkockáztatom: építészet ma már nincsen. Legfeljebb csak próbál úgy tenni, mintha lenne.

Az európai és az amerikai posztmodern és dekonstruktivista építészet valamiképpen reflektál erre.

Amerikában sincs már építészet. Viszont gyönyörû autók vannak. Ha elmész Amerikába építészetet keresni, Wright házait találod és szép autókat látsz. Nõket sem szabad nézni, “mert se faruk, se bögyük”, bezzeg az autóknak van mindenük.

Az Európában divatos dekonstruktivizmust elitista irányzatnak tartom. Tudod, Nagy Imre temetésén, mikor a Hõsök terén együtt álltunk apámmal, aki ’56-os Ungvárra hurcolt felkelõ, és a fiammal, aki akkor 9 éves volt, a harangszókor bizony a könnyünk csorgott. Hát ott volt a Mûcsarnok elõtt a két élharcos magyar konstruktivista, Rajk László és Bachman Gábor Tatlinos acél-traverze, dekonstruktivistán elõadva. És melléállt a tévé közvetítõ-létrája, ami kétszer nagyobb volt nála. Látva az installációt, kerestem, hogy a tévé-tûzoltólétra tetején vajon mikor dõl majd Lenin kifelé, ahogy az a szovjet avantgardisták egyik legismertebb rajzán montázsolva vagyon. A tévé felvonulása elegendõ volt ahhoz, hogy a paródiáját adja annak, amirõl a dekonstruktivizmus szólni akar. Dekonstruált épületeket építeni a reklámtábla-erdõk, benzinkút-kacatok, kilukadt hátsó kertek és hadtáp-lerakodó barakkok közé, amelyekkel el vagyunk árasztva, viccnek vélem. Semmi sanszuk ezeknek a nagy tehetségû fiúknak, hogy ezt a valóságot überolni tudják.
Megítélésem szerint a dekonstruktivizmus legfontosabb jellemzõje az, hogy ars poeticája szûk értelemben vett szakmai problémákon alapul. Tschumi, Zaha Hadid, Eisenman és a többiek roppant szofisztikált, káoszt idézõ, térben egymástól kitérõ gerendákkal és síkidomokkal megkonstruált mûvészete egy “építészet az építészetrõl” irányzat. Mint ahogy elõzménye, a jó értelemben vett európai posztmodern, Aldo Rossi és Franco Purini építészete is jellegzetesen az építészet autonómiájáért küzdõ, a hatalomnak lefekvõ modernizmus után az építészet autonómiáját visszakövetelõ szellemi irányzat volt. Nagyszerû mûvészek mély intellektussal. A nietzschei morálon túli morálnak, az építészeten túli építészetnek a szerzetesei és papjai õk. Egyetemeken, kiállítótermekben, magazinokban gyakorolt építészet az, amit csinálnak..

Van-e egyáltalában bármilyen mai építészet hátterében olyan eszményi közösség, amire utalsz?

Amögött a semmilyen, kétségbeejtõ építészet mögött, ami helyeink 98 százalékát meghatározza, igenis közösséginek mondható szándék húzódik. A butik- és bodega-külvárosaink, a vállalkozási barakkokkal teleszórt átmeneti zónáink, a kriptásított, tönkreépített, családiházas külvárosaink mögött mind egy válságban lévõ, önmagát keresõ társadalom akarata rejlik. De hát építészetrõl van szó. Antiépítészetrõl vagy spontán építészetrõl, akárhogy is nevezzük, kétségbeesett és önpusztító építészetrõl. Nézz meg egy faluszéli vagy városszéli családiházas telepet egy új parcellázáson. Elsõ fõ ismertetõjegy: ha volt is ott egy-két fa, biztosan kivágták. Kettõ: a telkek túl kicsik. Három: a házak feleslegesen nagyok. Négy: még az építõ (mert nincs építtetõ: maguk építik az emberek a házat) szándékait sem fejezik ki. Fát nem ültet a magyar férfi. A sittet kihordja a szomszéd patakmederbe. Aztán a szemetet is oda kezdi hordani. S ha még volt egy nádas a közelben, ahová a gyerekek kimehetnének, garantáltan szeméthalmokat fognak ott találni. A csatornázásra nem futja, ezért saját maga alá engedi a fekáliát, s ha netán kutat is fúrna, annak vizét jó elõre elnitrátosítja, és sorolhatnám tovább. Ez a mai világ építészete, amely mögött ez a kétségbeesett, dezorientált, önpusztító társadalmi akarat rejlik..

Városépítészettel is foglalkoztál. Hogyan írható le a mai város?

Nehéz átfogóan jellemezni. Konrad Lorenz leírását tartom mérvadónak, aki “A civilizált emberiség nyolc halálos bûne” között gyakorlatilag valamennyi pusztító válságtünetnek az összegzõdéseként írja le a mai várost. Az értelmes térbeli struktúrák elrákosodási folyamataként jellemzi, amelyek korábban mint egy egészséges szövet sejtjei tudtak egymáshoz kapcsolódni. Gondoljunk egy pesti külváros családi házaira, ahol utcák, kertek, fasorok voltak kis kõhidakkal, templommal, a gyerekek gyalog mentek haza az iskolából, az utcán gyümölcsfák voltak, madarak énekeltek s az asszonyok egymással tereferéltek, a férfiak munkából jöttek és mentek, buszok és villamosok közlekedtek. Ehhez képest milyenek a mai külvárosok? Többsávos autóutakon nyolcvannal közlekedõ autók, amelyek kiszolgálására benzinkutak épülnek, autószalon-szentélyek, mellettük megjelennek a kurvák, mert az úgynevezett élet ezekre a hadi utakra szervezõdik, a barkácsboltoktól a videokölcsönzõkön át a kis panziókig és shopping centerekig. A fõ szállítmányozási csapásokon kívüli területek pedig egyre élettelenebb zónává szikkadnak, ahonnan a boltok eltûnnek, ahol este a gyerekek és az asszonyok nem mernek gyalog közlekedni, ahol a közvilágítás sem fontos már, mert az emberek sötétedéskor bezárkóznak a házaikba stb.

A belvárosokban ugyanez az úgynevezett fejlõdés várható, ami a nyugat-európai városoknál már végbement. A belváros kiürül, hivatali és üzletnegyeddé változik. A helyi jelentõségû boltok, éttermek, kiskocsmák, trafikok eltûnnek. Helyükre gazdag multinacionális vállalatok reprezentatív üzletei, autószalonok, ékszerboltok telepednek. A jobb lakásokba irodák költöznek. Estére kiürül és veszélyes hellyé kezd válni a belváros, ahonnan idejében, sötétedés elõtt a valamirevaló hivatalnokemberek hazahúznak automatikusan záródó garázsajtajuk mögé

Milyenek lesznek a jövõ városai?

Hamvas Béla mesterünk azt mondja, hogy tízezer lélekszámnál nagyobb városoknak nem szabadna lenniük. Mások is mondják. Arisztotelész szerint például a városnak egyetlen pillantással átfoghatónak kell lennie. Aki vidéken nõtt fel, ahogy én is, az tudja, mit jelent úgy felnõni, hogy az ember nagyjából arcról ismeri a város lakóit. Ha ma hazamegyek, a legtöbb férfiembert még gyerekarcáról ismerem. Az ünnepek, a családi szövevények, az egy helyben felnövés valószínûleg az egészséges egzisztencia feltételei. A nagyvárosba menekült emberek például lakótelepen, idegen kultúrában lakva bizonyos értelemben életük végéig otthontalanok maradnak.

A város jövõjérõl komolyan gondolkodni ma nem lehet anélkül, hogy általában a civilizáció jövõjérõl ne gondolkodnánk. A civilizáció ma egy szóval leírható, és ez az amerikanizálódás. A civilizációs mintát ma Amerikából kapjuk. Ez igaz a mozira, a televízióra, az automobilizációra, a fogyasztói javainkra, a neveltetési rendszerekre, a politikára. Leegyszerûsítve: itt, Európában is az lesz, ami Amerikában ma már jól látható.

Nem gondolod, hogy Amerika inkább egy nagyítóüveg, melyen keresztül valójában az európai eredetû tendenciák felerõsítve mutatkoznak?

Igazad van. Amerika kísérleti laboratórium. Amikor tíz évvel ezelõtt ott jártam, nagyjából így summáztam. Ott már a nyolcvanas évek elején átélhetõ volt, hogy egy kontroll és majdhogynem felelõsség nélküli kísérlet zajlik. Átélhetõ ez a felfokozott tempóban, amivel ott fogyasztanak (leginkább energiát). Úgy közlekednek repülõvel, ahogy mi taxival. A high-way-ek, légkondicionáló gépek, liftek, mozgólépcsõk megállíthatatlan zúgását a mennyezetrõl folyamatosan áradó parfüm és lágy szimfonikus rockmaszlag hivatottak hatástalanítani, miközben a “népek” fásultan shoppingolnak és dzsoggingolnak. Irdatlan mennyiségû árun, mint õsvadonon gázolnak át a fogyasztásra kárhoztatott amerikai asszonyok, akik engedelmes fogyasztó-katonaként cserzik és mumifikálják a testüket. Túlpörgetett, túlgazdagított fogyasztógépezet Amerika, s ez az egyetlen üdvözítõ minta számunkra is, akik úgy élünk ma ebben az országban, mint egy gazdag család szegény gyermekei. Egyszerre gondoljuk magunkat e gazdagságra érettnek és siránkozunk, hogy valójában szegények vagyunk – holott soha nem voltunk gazdagabbak, de szegényebbek sem. Csupán most leáraztattunk.

Nyugaton építészeti csúcsteljesítmények épülnek, a harmadik világban kalyibavárosok tömegei. Milyen folyamatokat érzékelsz ebben a mi “második világunkban”?

Közhely, de az építészet nem produkál mást, mint amit a világ megterem. Ugyanaz a gyorsuló szétszakadás tapasztalható szerintem ebben a társadalomban is, mint ami a világban végbemegy. Az elsõ és a harmadik világ között mélyül a szakadék. A szegény országokban az átlagos gyermekszám egy családban 6-7, a legfejlettebb országokban 2 alatt van. A szegénység nõ és a gazdagság intenzifikálódik. Ez még követhetõ. A botrányos igazán az, hogy a fejlõdési mintát a gazdag kisebbség adja. Õ diktál. Beláthatatlan például most, ’95-ben, hogy Kínában mi fog történni.

A klímaváltozásnak és az ökológiai pusztításnak csak részben oka a túlnépesedés és az elszegényedés. A legpusztítóbb gépezet a Földön a túlfogyasztó amerikai társadalom mint gazdasági és kulturális minta. Ördögi kör: a katonailag, tehát hadtápgazdaságilag szükségszerûen túlgazdagodott Amerika és a kényszerûen felgazdagított Nyugat nem tud más mintát nyújtani a fölkapaszkodóknak, de a leszakadóknak sem, mint a saját magába gabalyodott fogyasztói gépezetét, mert ha nem ezt tenné, akkor hatalmát veszítené. Ez az egyszerû képlet.

Hogy miért így történik, az csakis a hadigazdaságból érthetõ meg. Akárcsak a város jelenségei. Nagyanyám szegény, aki 25 éve halott, ha kiállna az út szélére a Margit hídnál, s látná ezt a ménkû nagy forgalmat, azt kérdezné, fiam, talán háború van? Hova megy ez a sok autó? Az ivarérett férfiak munkával tölthetõ idejük döntõ részét autóban ülve, fuvarosként élik. Érthetetlen. Ki dolgozik? Az emberek többsége fuvaros létre van kárhoztatva. Cipeli önmagát, az árut. Oda meg vissza. Ez az élet. Nem marad ideje a családjára, a barátaira, a szüleire, hanem fuvaroz. Fáradt tõle és rosszkedvû. Mégis elhiszi, hogy ez volna a fejlõdés.

A hadtápgazdaság lényege a szállítmányozás. A szállítmányozási képesség garantálja a potenciális háborúnyerést. A háború az elsõ világháború óta nem ért véget, a modern 20. század a háborút folytatja gazdasági eszközökkel. A legfejlettebb gazdaság infrastrukturális képességénél fogva háborúnyerõ. Ezért olyan Amerika, amilyen, ezért lett Amerika úgymond túlgazdagítva. Azért van fogyasztói társadalom, mert ezt az infrastrukturális erõt, ami a háborúnyeréshez kell – a természettudományoktól a shopping centerig – üzemben kell tartani. Ezért kell mindenkinek autóban ülnie. Aki errõl lemond, az potenciális háborúvesztõ. Ezért lettünk mi most szabadok az orosz iga alól, mert az oroszok hadtápilag meg lettek verve: infrastrukturálisan, gazdaságilag, hadigazdaságilag kerültek padlóra. Föl kellett adják külterjes haditerrénumaikat. Külpolitikailag – nem külpolitikailag, külpolitika már nincsen -, hadipolitikailag lettünk tehát kívülrõl fölszabadítva. Ezért nem volt nálunk belpolitikai fordulat, s ezért folytatódott ’94-ben az egész ott, ahol ’89-ben abbamaradt.

Ezek az öntörvényûvé vált technikák és mechanizmusok azonban nem a fogyasztásból, hanem a megismerés szabadságából születtek.

A 20. századi vívmányokkal kapcsolatban két dolgot legalább biztosra vehetünk. Az egyik, hogy ha ki is talált ennyi mindent az ember, talán a felét sem szabadott volna használnia. Mert bár valóban el kell hinnünk a paradicsomi jelenet paradigmáját: ha egyszer szakítottunk a tudás fájáról, akkor arra lettünk kárhoztatva, hogy önmagunkat kimûvelve, a magunk lábára állva valósítsuk meg magunkat ebben a világban. A mérték és a felelõsség dolga viszont kérdés marad. A másik dolog ugyanis, amit említettem és amelyben nagyjából biztos vagyok, hogy azért lett ennyi minden használva, mert hadiellátmányként volt szükség rá. A 20. századi találmányok 95 százaléka katonai találmány. A golyóstoll éppúgy, mint a rádió, az Opelem éppúgy, mint a számítógép, az internet, a marketing és az ISO-rendszer, de nem tudtok olyat mondani – a konzervtõl és a vákuumozott élelmiszertõl kezdve a Coca-Coláig – , ami ne hadi lelemény volna.

A Coca-Colát az amerikai hadsereg honosította meg. Európában az elsõ világháborúban kevesebb amerikai katona pusztult el harcokban, mint ahány influenzában halt meg. Ebbõl okulva az amerikai hadsereg a második világháborúban higiéniailag, ital dolgában igyekezett megvédeni az amerikai fiúkat. A Coca-Cola cég szerzõdésben vállalta, hogy amerikai katona nem érkezhet ellenséges területre úgy, hogy ott Coca-Cola ne várná. A Coca-Cola hadi védõital. Bravúros hadtápteljesítmény volt, ahogy a felszabadító seregeket ugyanúgy várta Franciaországban és Németországban a Cola, ahogy legutóbb Szomáliában az amerikai tévé a partraszálló amerikai seregeket. Ha ma netán amerikai ügynök vetõdik az M3-as útra, Budapesttõl Miskolc felé hajtva, nem eshet meg vele, hogy ha bárhol megszomjazik, netán vizet kelljen innia. Csak Cola-palackozású italhoz juthat. A cég tehát, aki ma napi 2-3 millió liter vizet palackoz és hord szét az országban, valójában higiéniai hadtápszolgálatot teljesít.

Látsz-e valamilyen alternatívát?

Hogy egyáltalán kiutakban reménykedhessünk, elõször az alapvetõ hazugságokkal kellene leszámolnunk. Például a haladás mítoszával. Az “írástudók árulása”, hogy ezeket a hazugságrendszereket életben tartják. Érthetetlen, miért hazudnak még? Miért írják például, hogy a felmelegedés, a klímaváltozás bizony, most már küszöbön áll, viszont hozzá kell szokni, és így tovább. Azt gondoltam, ha egyszer elárulják, hogy tényleg melegedett egy fokkal Európa klímája, akkor megkondítják a vészharangokat és bizony le fogunk állni: fiúk, ha nem megy a dolog, ha tényleg annyi szén-dioxidot termelünk, hogy a tengerek meg fognak áradni, és sivatagosodni fog Európa, akkor bizony le kell állni az autóval, akkor vonatra kell ülni, biciklire szállni, közelebb kell tenni a lakóhelyeket a munkahelyekhez, és frankó lesz a gyerekeknek húsz év múlva is. Olyan nyilvánvaló. De hogy a mérvadó értelmiség, aki formálja az úgynevezett közvéleményt – ami ugye nem létezik, mert az embereknek nem közvéleménye van, hanem az a véleményük, amit este a televízióban megmondanak nekik – miért hazudik, nem tudom. Persze, tudom. Azért, mert érdekelt a hatalomban. Abban a kis napi hatalomban, ami éppen megadatik számára, ha a mókát eljátssza.

Hol tapasztalhatók mégis hajszálrepedések, alternatívák, kiutak?

Ú gy gondolom, hogy minden ponton, minden megfontolásunkban adott a kiszállás lehetõsége. Életünk minden mozzanatában rejlik alternatíva. Ne nézzünk tévét. Emberek, ne nézzetek tévét! Én nem nézek tévét. A gyerekeim se néznek tévét. Azóta sokkal jobban vannak, én is sokkal jobban vagyok. Este ott maradunk az asztalnál, beszélgetünk. A gyermekeim elmondják, hogy mit gondolnak. Kerek mondatokat mondanak. Van véleményük. A gyermekeim könyveket olvasnak. Ennek következtében a szókincsük gyarapodik. Mi vagyunk itthon. Jól érezzük magunkat egymással. Jönnek barátok, kapnak borocskát, beszélgetünk.

1995

No Comments

Sorry, the comment form is closed at this time.