— Ekler Építész Kft.

Budapest: Terek nélkül

Budapest: Terek nélkül

Rádai Eszter interjúja megjelent a Mozgó Világ, 2004/11. számában.

Szereti Budapestet?

Nem igazán.

Miért nem?

Mert lakhatatlan.

Nem is lakott benne soha?

Dehogynem, legalább másfél tucat helyen, és volt, ahol jól éreztem magam, sőt boldog voltam. De ettől Budapest még az, ami 130-140 éve, amióta a modern Budapest épül: lakhatatlan, középszerű és csúnyácska város, és szinte determináltan az, mert mindig egyoldalúságok és sorsszerű ostobaságok terhelték.

Mire gondol?

Felerészben azokat a tényeket kellene felsorolnom, amelyek egész Magyarországnak egzisztenciális katasztrófát hoztak: az első világháborút, majd Trianon következményeit, az ország elvesztett egyensúlyát és vele a főváros hajszolt növekedését. De még korábban, az 1880-as és 90-es években elindult torz fejlődést, azokat a sokat emlegetett boldog békeidőket, amikor Budapest hirtelen és nagyon mohón fejlődő várossá lett, amelyet egy elegánsan korrupt szisztéma működtetett, a maihoz nagyon hasonló. Amikor a profitéhség, méghozzá az önsajnálóan túlzó profitéhség – így kell mondanom – “aknázta ki” a város térbeli lehetőségeit, és vitte el az eleganciáját és a levegőjét. Európa közepén egy csóró ország kevés tőkével, ahol hirtelen sokat akart keresni mindenki, hiszen azelőtt olyan sokáig volt szegény. Ugyanúgy, mint ma, bő száz évvel később, amikor harminc-negyven százalékos haszonnal építik a lakóparkokat: minden egymilliárd forint után 300-400 millió forint hasznot remélve. Úgy látszik, ez a magyar virtus. Európában sehol sem értenék, hogyan hozhat egy lakásépítési biznisz ennyit, miért nem elég a másutt szokásos tíz százalék? És ez a tőke manipulálja a “hanyatt esett” és megosztott közigazgatást, részben korrupcióval, részben erőfölénnyel, mert a közigazgatás mögött meg nincsen lóvé. Sem igazi ingatlanvagyona, sem tőkevagyona nincsen. Pedig iskolában tanítják, hogy egy városnak legalább 20-30 százalékban kell rendelkeznie a potenciálisan fejlesztendő területekkel, hogy az első számú telekspekulánsnak mindig a város önkormányzatának kell lennie. Csak ezt az összefüggést ma – hiányos műveltségük miatt – sem az építészek, sem a közigazgatásban dolgozók nem ismerik, miközben minden kezdő ingatlanspekuláns tudja, hol kell vásárolni. Ha a jó ingatlanok zöme nincs a város kezében, akkor nem tudja a közösség érdekeit az építkezések során képviselni. Például nem tud a megfelelő helyen iskolát építeni, nem tud tereket létrehozni, és nem tud olyan építkezéseket megvalósítani, amelyekkel irányt szabhatna a fejlődésnek. Ma ugyanúgy történik minden, és ez már legalább tíz éve tart, mint száz évvel ezelőtt: a befektetői tőke, mint kés a vajban, halad előre a városban, és a közigazgatás pusztán a pecsétet üti rá a megváltoztathatatlanra. Eközben a kutyát sem érdekli, mit kuruttyolnak a főépítészek, a szakma, a városvédők és más értelmiségiek.

Ugorjunk vissza kicsit azokba az évtizedekbe, amikor – azt mondja – rosszra fordultak a dolgok: miért tartja Budapest kiegyezés utáni fejlődését, amikor modern nagyvárossá vált, elhibázottnak, torznak? Másutt nem érvényesültek hasonló tendenciák?

Hasonlítsa össze Budapestet Bécscsel, Prágával, Frankfurttal, Lyonnal vagy Bordeaux-val, és látni fogja, mire gondolok…

Azok mögött addigra már sok évszázados fejlődés volt, már rég királyi székhelyek, tartományi fővárosok, gazdasági vagy kulturális központok voltak, Budapest azonban csak épp elkezdett igazi nagyvárossá fejlődni.

Igen, királyi székhelyek, fejedelmi székhelyek voltak. És létezett bennük olyan akarat és volt hozzá erő is, volt elég gazdag és nagyvonalú, hogy ne engedjen beépíteni például minden parkot…

Talán mert épp királyi vadaspark volt az a terület, vagy egy kastély körüli park, egy villa kertje…

Nagyon sokféle története van a parkoknak. London híres és hatalmas parkjainak nagy része például az egyházi rendek feloszlatásának köszönheti létét, a király “einstandolta”, ami az egyházé volt. Így lett a közösségé. Ezzel szemben Budapesten azok a háztömb méretű üres területek, amelyeket a városvezetés jelölt ki parknak, térnek, például a VI., a VII., a VIII. kerületben, mind beépültek még a 19. század utolsó évtizedeiben. Mire az építkezés odáig ért, hipp-hopp, eltűntek, rajtuk is házak nőttek. Erre a teljesítményre volt képes a virilis rendszerű puha városvezetés és az erős építő tőke a 19. század végén.

A belvárosi terek, például az Erzsébet tér azért maradt meg, mert eredetileg piac volt?

Azt még Hild József tervezte, a Lipótvárossal, illetve az V. kerület északi részével együtt, és azért volt rá szükség, mert a város kinőtte az Astoriánál, a volt Filmmúzeum helyén lévő piacát, apropó, az a tér is beépült.

Azt nevezték zsidó piacnak?

Nem, az a mai Deák tér volt, egy kis zárt, igazi 18. századi, sőt középkori tér az evangélikus templom előtt, amit a mostani gödör felől az úgynevezett Marokkó háztömb határolt. A háztömböt lebontották a hatvanas években, azelőtt a Deák tér volt, ezért lehetett független ikertere az Erzsébet térnek, a négyszög alakú, gyönyörű új piactérnek. Külön szerencse, hogy az Erzsébet tér nem épült be, mert például a másik mesterséges terecske, a Hermina tér a Hajós utcánál – amit ugyanúgy hoztak létre, mint a Klauzál teret az 1838-as árvíz után – később beépült. És hogy hova lett a Hermina tér? Amikor az Andrássy utat építették, a millennium lázában égő főváros ezt a terecskét is eladta a kormánynak, a kormány meg odaadta operának, rá épült az új Operaház. Na, ez volt az utolsó igazi tér a VI. kerületben, és ez is áldozatul esett a város mohóságának, saját élettere felélésének.

Biztos benne, hogy sajnálni kell az Operaháztól azt a teret?

Igen. Ahol nagyvonalúbb, előrelátóbb és gazdagabb volt a város, ahol képes volt mértéket tartani, és ahol volt kultúrája a városépítésnek, ott megmaradtak a terek, és ma is lehet levegőt venni. Ahol tehetsége és bátorsága is volt annak, aki a város fejlesztésének az irányát megszabta, hogy a közösség számára hasznos dolgokat megvalósítsa: tereket, iskolákat, utakat, parkokat. Gyula pápától Haussmannig sorolhatnánk a történeteket…

Bár Haussmann báró nagy városrendezési terveiről – amelyek nyomán középkori házsorok, egész negyedek tűntek el, igaz, megszülettek az elegáns párizsi sugárutak és széles bulvárok – mindig megoszlottak a vélemények.

Erő és hatalom, egy III. Napóleon ambíciója kellett hozzá, viszont fantasztikus elegancia született vele, és egy kultúrát hozott létre. Ezeket a fordulatokat a nagyvárosok életében mint tényeket érdemes nézni, és nem értékként megítélni, mert egyik ilyen, a másik olyan. Abban azonban biztos vagyok, hogy a mi Budapestünk – minden ellenkező látszat ellenére – általában kisszerű volt, kicsinyes, középszerű, mohó és önsorsrontó. Mindig meglepődöm, amikor az Andrássy utat vagy a Millenniumi Emlékművet mint egy korszak nagyvonalúságának példáit emlegetik, mondjuk Gerő András vagy annak idején Hanák Péter, akinek az előadásait a bölcsészkaron – még mint műegyetemi hallgató – magam is sűrűn látogattam. Fülep Lajos meg Hamvas Béla tudta igazán az Andrássy utat meg Pestet vacak provinciális helynek látni és láttatni. Fülep szerint az oly hirtelen épült “mészszagú Budapest”, ahol pedig hihetetlenül pezsgő szellemi élet zajlott, valójában Potemkin-város volt, a maga álságos és kisszerű vakolateklektikájával és vakolatreneszánszával, ahogyan a nagyszabású északolasz reneszánszot próbálta a téglából épült bérkaszárnyák köré hazudni. És ezt – csak azért, mert régi, mert százéves – ma sem érdemes szépnek és nagyvonalúnak hazudnunk, még kevésbé szabadna követnünk. De ugyan mit remélhetünk ettől a teljesen megrogyott várostól, amely nemcsak szegény, de még megosztott is, állandó küzdelemben a kerületekkel, és ahol van egy harmadik szereplő is, az agglomeráció közigazgatása. E három szereplőt, három csóró játékost úgy játssza ki egymás ellen a mai befektető, ahogy akarja. A bevásárlóközpont-szőnyegbombázás idején Schneller István főépítész hiába passzírozta ki nagy nehezen Békásmegyerről a multikat, a Corát és a Metrót, ha azok nyomban betaláltak Budakalászra, és ugyanez a helyzet Dunakeszinél meg mindenütt körbe. Holott mindenki tudja, hogy ez a bevásárlóközpont-fejlesztés éppúgy egyoldalú kirablása a város térbeli vagyonának, lehetőségeinek, mint húsz-harminc éve a lakótelepek vagy manapság a lakóparkok. Amikor minden talpalatnyi helyen most hat-nyolc emeletes házakat húznak fel, és lakóparknak, kertnek, ligetnek nevezik, pedig valójában lakótelepek ezek is. Kicsi, 30-40-50 négyzetméteres lakások összezsúfolva, lakásra alkalmatlan helyeken. Mert most erre van kereslet, ahogy az 1890-es években a proli-bérlakásokra volt, amikor a Csikágó épült a hetedik kerületben.

Ön szerint mit kellene csinálni?

Mindenekelőtt ismerni, tudni, érezni kell a múltat. Nem házban kell gondolkodni, hanem városban, hogy fellengzősen fogalmazzak. Ha csak egyetlen házat kell építeni, akkor is. A várostest olyan bonyolult térbeli és időbeli képződmény, amit csak a maga bonyolultságában lehet nézni, hogy benne eligazodjunk. Egy városnak ugyanis emberöltőkön túlnyúló realitása van, ökológiája, mint egy erdőnek, és aki ma egy foghíjtelket üresnek gondol, és úgy építkezik rá, az nem látja a fától az erdőt. Ha megértem, hogy száz évvel korábban miért olyan módon fejlődött a város, ahogyan fejlődött, akkor a mindenkori jelen idejű pillanatok egymásra rétegződésében megérthetem a fejlődés logikáját, és nagyszerű távlatokat kapok, megértem, hogyan kell és miért épp úgy kell egy üres foghíj helyére azt az implantációt beültetni.

Nem lehet abból valami imitáció, valami hamis dolog, kulissza?

Meglepő, hogy ha az ember belebonyolódik egy ilyen történetbe, milyen egyszerű válaszokat ad a történelem. Nem utánzandó mintát, sokkal inkább logikát, filozófiát. Én abban gondolkodom, hogyan lehet telkenként úgy átépíteni a házakat, hogy közben a szereplők ne korlátozzák egymást. Hiszen így zajlott ez mindig. Ha benéz egy-egy kapualjba a Király utcában, láthatja, milyen mélyek az udvarok, hiszen egykor ott szántóföld volt, ezt akarták száz éven át a Belső-Erzsébetvárosban a Madách úttal – úgymond – hasznosítani, mindhiába. És közben nem vették észre, hogy a Gozsdu-udvar ezt a problémát – a maga párhuzamosan rendezett, keresztben álló házaival – már a 20. század elején megoldotta. Az én javaslatom úgy szól tehát, hogy az Erzsébetvárost Gozsdu-udvarosítani kell.

És ha jól értem, az egész városrészt össze kéne nyitni?

Így van. Kapualjakkal, átjárókkal.

Vajon mit szólnak az ötlethez a lakók, akik – gyakran okkal – szeretnek rácsok mögé zárkózni?

Ugyanazt, mint most: hogy meg kell építeni az átjáróházakat, és fölöttük egészséges lakószárnyakat lehet építeni, nagyon gazdaságosan, mert belül magasabbak is lehetnek, és csak a lakókon múlik, lezárják-e valamelyik udvart lakókertnek. Ha nem, úgy is dönthetnek, hogy a földszintet bérbe adják, üzleteket rendeznek be, megnyitják a közönségnek, attól este tízkor még bezárhatják. Fantasztikus élet alakulna ki egy ilyen kicsit rejtőzködő, mégis nyitott térben, és nemcsak azért, mert építészetileg, szerkezetében alkalmas lenne rá, hanem mert saját történelmét is magában hordaná, minden egykori lakójának, a múltjának is otthona lenne. Ma az ország nem emlékszik a saját múltjára. A családok sem emlékeznek, a szakmák sem, a városok sem, és persze az egyes emberek sem emlékeznek az előző évtizedeikre. Húsz évvel ezelőtt tanulmányoztam, hol milyen üzletek voltak az Erzsébetvárosban: hol csoportosultak a bizományik, a bőrösök, a szűcsök, a fehérnemű-készítők, az utóbbiak például a Király utcában voltak. Ma a bútorosok, a “dizájnosok” gyülekeznek benne, húsz évvel ezelőtt még bizományis utca volt, előtte pedig a szűcsök utcája. Mint ahogy a Kazinczy utca az órásoké volt, és a Gozsdu-udvar az ötvösöké. A szabók utcája a Dohány utca volt. Erre úgy jöttem rá, hogy az Andrássy út elején lévő Postamúzeumban előkerestem a régi telefonkönyveket, és melléjük tettem a régi utcanév-jegyzékeket. Ezek alapján pontosan föl lehet rajzolni, hol voltak például egykor a kuplerájok, tudniillik itt voltak a középosztály lámpás házai.

Azt hittem, a Magyar utcában…

Ott az arisztokrácia kuplerájai voltak, a szegényeké a Rákóczi téren, a középosztály azonban az Ó utcába, az Opera mögötti házakba járt, meg a Klauzál tér mellett a Nagydiófa utcába és a Nyár utcába. Ma sem értik sokan, miért nem nyílik azokban a házakban a gangokra ablak, csak ajtó, hátul meg egy kis szalon. A telefonkönyvekben ezek panziókként szerepelnek. Az uraknak, amint a Nagymező utcából, a Moulin Rouge-ból a New York palota felé tartottak, útba esett a kupinegyed. Szóval az Erzsébetváros belső része nagyon összetett és jó kis hely volt.

Lát rá esélyt, hogy a maga elgondolásait bárki figyelembe vegye?

Egyre nagyobb az esély rá. Az elmúlt hónapok fejleményeit látva könnyen megtörténhet. Ha a befektetői szándékok, a városvezetés akarata, a kerület tervei meg a műemlékvédők elhatározásai összecsiszolódnak egy egészségesen fölkorbácsolt konfliktus által, amit az ÓVÁS! egyesület robbantott ki, akkor ebből sok minden jó kijöhet.

Távolodjunk el kicsit Erzsébetvárostól és beszéljünk általában Budapestről, a mai építészetről: végképp reménytelennek látja a helyzetet? Az elszabottság, a középszer, sőt a kisszerűség maga által felvázolt csapdájából van-e, s ha igen, merre van menekülés? Hozzáteszem, hogy építészként, saját házaival már jó ideje nem a világ és a kor kihívásaira kíván válaszolni, mindig csak a hely kihívásaira. Azt is szokta mondani, hogy az építészet megszűnt, nem létezik.

Amikor azt mondom, hogy ma már nincs építészet, akkor e tevékenység valamiféle klasszikus értelmezésére gondolok. Mert az építészet – története során és természeténél fogva – mindig valamilyen közösség szándékait, akaratát fejezte ki. Ez a fajta építészet tényleg megszűnt.

És ha a megrendelő – mondjuk az önkormányzat – a közösséget képviseli?

Vegyünk példát: az itt élő közösség megbízásából ma két jelentős ház épült, illetve épül: a Nemzeti Színház és mögötte az új kultúrpalota. Ez a két ház azonban ennek a közösségnek a szándékai felől nem sokat tudhat kifejezni, különben nem sikeredne nagyon ilyenre az egyik és nagyon olyanra a másik.

El tud képzelni olyan épületet, amely – itt és most – képes lenne erre? Vannak ilyen közös szándékok? Egyáltalán, létezik ilyen – közös szándékokkal leírható – közösség?

Aligha, mert nem ilyen a mai élet…

Biztos, hogy a mai építészet képtelen erre? Van-e elég távlatunk, hogy ezt megállapítsuk? És visszatérve az épületekre: ha a közösség szándékait nem, akkor mit fejeznek ki?

Amit Siklósi Mária épített, meg Zoboki Gábor épít, az egy-egy alkotó elszánását, ars poeticáját, műveltségét és orientációját tükrözi, valamint azt a problematikát, amit az a rendeltetés azon a helyen fölvet. Ennyi ma az építészet.

És ha felépült volna az Erzsébet téri Nemzeti Színház, Bán Ferenc tervei alapján?

Azzal ugyanez lett volna a helyzet, az a Bán Feri ars poeticája volt, arra a helyre, arra a programra. És ami jó építészet a világban és figyelemre méltó ma, az lényegében ilyen szempontból érdekes: egy-egy igazán jó művész mondandója felől. Ezért az igazán jó épületek és építészetek nem a technológiai, anyagi fejlődésről szólnak – annak ellenére nem, hogy teljesen új technológiákat használnak -, és nem is közös élet-ábrándokról. A legjobbakat mondom: a cseh emigráns Jan Kaplicky birminghami áruházát, Jean Nouvel barcelonai toronyházát, Norman Foster londoni uborka-felhőkarcolóját, Zaha Hadid új munkáit Innsbruckban, Rómában vagy Gehry Guggenheim Múzeumát Bilbaóban, Libeskind Zsidó Múzeumát Berlinben… Ezek egytől egyig kiváló művészek látomásai, tárgyiasított ars poeticái arra a helyre, ahova születtek. Unikális és egyedi produkciók.
Ami mármost a közösségre mint megrendelőre vonatkozó kérdését illeti: ahhoz, hogy egy közösség épületeiben meg tudjon nyilvánulni, ahhoz átfogó stílusra volna szükség, amikor a stílus mint olyan elvesztette érvényét, elvesztette a közösségi kifejeződés lehetőségét is. Ma individuális megoldások vannak. Ez a válaszom, mondja az építész. Csak hát az építészet, mint minden szakma, a maga tradícióihoz méri magát, ezért problémái, válságai és vitái épp abból fakadnak, hogy önmagából folytatja magát, miközben minőségileg új feladattal áll szemben. Sosem volt azelőtt az építészet ennyire egyéni produkciófüggő, mint ma. Olyan ez a helyzet, mintha egy gyülekezetben mindenki imáját a papnak kellene elmondania. Most az építészek ilyen előimádkozó papok lettek. A mai épületek ilyen egyéni imák a közösség helyett és nevében.

Visszatérve az előbbi magyarországi példák egyikéhez: azt akarja mondani, a Bán Ferenc-féle színházépület nem lett volna értékesebb, színvonalasabb, nagyobb szabású, alkalmasabb épület, nem lett volna több, mint ami végül – az ismert körülmények között – felépült?

Félreértett. Én nem a stiláris, szakmai ügyekről beszéltem az imént, hanem arról, hogy egyik sem tud adekvát válasz egy – talán nem is létező – közösség kérdéseire.

Akkor miért adekvát válasz Libeskind Zsidó Múzeuma Berlinben?

A Zsidó Múzeum sem az. Vagy ha az, akkor azért az, mert reális, bár már nem létező közösség van mögötte, amelyet ez a kiváló művész hitelesen reprezentál.

És a bilbaói Guggenheim Múzeum sem.

Az biztosan nem. De a helynek válasz…

És ebben a tekintetben sem lát lényeges különbséget az Erzsébet térre tervezett és a megvalósult épület között?

Csak minőségében. Mert milyen fura helyzet, a Siklósi Mária házát a nagyközönség szereti. A nagyközönség ugyanis műveletlen, az átlagemberek szeretik, mert “olyan szép, olyan képeslapos”… Iszonyat szembesülni ezzel, de a közönség szereti Lagzi Lajcsit, szereti a szappanoperákat, a valóságshowkat. Botrány, de így van. Ez volna a közösség, amellyel az építészet azonosulhatna?

Akkor vegyünk sorra néhány nemrég épült vagy újjáépített budapesti házat: mit gondol például a Lehel téri piacról?

Rajk Laci házát elfogadom. De hozzáteszem, én mindenkit megértek. Egy nagyon aljas dolgot tudok csak mondani véleményként, már régen meg kellett volna mondanom Lacinak: hogy ezt Makovecz is tervezhette volna. És ezt azért Rajk Lacinak meg kéne ma fontolnia.

Ez kire nézve jelent rosszat Ön szerint?

Ez mindenkinek rosszat jelent. Ebbe az állításba az van belecsomagolva, hogy a Rajk Laci posztmodernizmusa alól éppolyan hirtelen szaladt ki a talaj, mint ahogy Makovecz posztmodernizmusa alól is. A vélt közönség-közösség illant el. Ráadásul ez nem is Rajk Laci világa, sosem volt az… Mert mindennek megvan az ideje, ahogy ezt a Testamentum mondja. Ami késve jön létre, nem akkor, amikor létre kellett volna jönnie, az valójában nem jön létre, és ezért élből hiteltelen. A kritikusok tíz évvel ezelőtt tapsikoltak volna ennek a háznak, de akkor a ház is feltehetően más lett volna, és mást is jelentett volna talán. Fura ügy.

Milyennek tartja az ING-bank székházát a Bajcsy-Zsilinszky úton, illetve a Paulay Ede utcában, azt az egyik oldalán régi belvárosi bérház formájú, másik oldalán kifele dőlő üvegfalú házat?

Jó ház. Erik van Egeraat nemzetközileg jegyzett holland építészsztár, sok más munkáját is meg kellene ismernünk. Ami most a Dózsa György úton épült, az is az övé, szintén nagyon jó. Ha a művelt közönség tisztában volna vele, milyen úton jár ma a nemzetközi építész elit, akkor tudná, hogy Egeraat első vonalbeli építész, de mindig egy lépéssel a valódi újítók mögött jár. Amit nálunk épített, az a nyugati piacon egy-két éve jelen van, és a legjobb minőség. Ő az, aki a Nyugat újításait elhozza Magyarországra.

A lágymányosi Duna-part új épületeiről mi a véleménye?

Fiaskó, főleg a parton levők. Az informatikai kar épülete átlag Finta-ház, a templom Török Ferenc és Balázs Mihály késő posztmodern építészetének igazi esszenciája. A Szász László-féle irodaház jó európai standard, Kertész András Matáv-székháza szintén. A Lágymányosi út mentén most megépült Cságoly-féle irodaházak nagyon jók.

Ugorjunk át egy pillanatra a másik oldalra, a Zoboki-féle kultúrpalotához. Az imént a nem létező közösség nem létező elvárásaival kapcsolatban emlegette. A minőségéről mit gondol?

Azt hittem, gyengébb lesz. Most megnéztem, és szerintem nagyon jó lesz. Bár ott is megvannak az autentikus elődök, Jean Nouvel hatása például nyilvánvaló. Annak a háznak az erénye a NAGYÍTÁS. Sokat írtam a NAGYÍTÁS jelentőségéről az építészetben, egyfajta garanciája ez a minőségi építészetnek. Szenzációs, ahogyan Zoboki arra az iszonyatosan nagy méretű házra rá mert tenni egyetlen gesztust: az egyszerű, puritán modernista homlokzatra egyetlen ablakot és egy hatalmas tetőt. Bátor, nagyvonalú és szerintem nagyon színvonalas dolog. Úgyhogy remélem, jó lesz.

A plázák között nem talál szóra érdemest?

Nem érdemes velük foglalkozni.

És hogyan vélekedik a rendszerváltás utáni családiház-építkezésekről? Hozott-e valami jót a szabadság az építészetben, beváltotta-e a hozzá fűzött reményeket, milyen nyomot hagyott a városképen?

A magyar építészet ebben a tekintetben nem jár az élen. A magyar építészetben ez a lehetőség minimálisan nyilatkozott meg. A mai magyar építész elit nem él a szabadság adta lehetőségekkel, alapállása és felfogása inkább konzervatív, nagyon kötődik bizonyos hagyományokhoz, főképpen bizonyos szakmai előítéletekhez és konvenciókhoz.

Például?

Például hogy a nyers tégla az szép.

Maga is szeretett korábban bontott téglával dolgozni…

Igen, de én nem kötöm magam az anyaghoz. A magyar építészek többsége köti magát az anyaghoz, köti magát a szakmai tradíciókhoz. Vagy az is lehet, hogy csak elkésve követi a divatot. Egyszóval azt gondolom, ma talán épp a szabadság áll a legtávolabb az átlagos magyar építész gondolkodásától. Pedig ez lenne – az individuális megnyilatkozás értelmében, amiről az előbb beszéltünk – a kor parancsa számunkra: valahogy előimádkozni, és azt csak szabadon lehet.

No Comments

Sorry, the comment form is closed at this time.