13 ápr Sarokház,Szolnok, 1995
Ma már csak közjátéknak tűnik a 20. század hetvenes éveitől kibontakozó konzervatív fordulat, a posztmoderné, amely a városi térszerkezet mint szövegkörnyezet formai-geometriai rendjéből kiindulva próbálta a városi építészetet jogaiba visszaállítani, hagyományosnak mondott elveihez visszavezetni. Aldo Rossi és a Krier tesvérek törekvései sarokházasan fogalmazott sarokházakat eredményeztek Európa-szerte.
Mára viszont már látható, hogy az ipari-logisztikai elv megállíthatatlanul “halad” avantgarde végzete felé, és az új építészi generációk bizakodással teli konstruáló kedve elsöpri a reagani közjátékot. Újra a “szerkezetileg hiteles” végfalaké a jövő. A maradék utcasarkokon konstruktív költői attrakciók várhatók. Szerencsés esetben a vélt fogyasztói elvárásoknak és némi revivalnak vagy regionál feelingnek tett elvszerű kedvezményként holmi íveléssel, lekanyarítással számolhatunk, bár ha csak idézetként is.
A sarokház kontextuális értelemben a szokott módon idomul a környező épületekhez. Építészeti alapötlete sem nem formai, sem nem szerkezeti elvű. Inkább epikus, elbeszélő jellegű, mintsem költői vagy drámai. Egy történetet mesél el, amely ha akarnánk, akár így is szólhatna: Szolnok városának hajdan volt vára egy Tisza felőli keleti bástyával bírt, amely nagyobb részt épen marad a századok során. Talán ez lehetett a vízibástya. Később lakók költöztek ide, akik a torony falain a lőréseket szélesítve ablakokat vágtak. Később a romos várfalak mentén újabb házak épültek a saroktorony mellé, egyik a másik után. Ezért van, hogy a mai ház több részből áll.
Ha a történet nem túl magvas és nem is túl eredeti, képzeletserkentőként talán megállja a helyét. A városi környezet, amelybe építünk, nem állandó, hanem a történeti időben folytonosan alakuló képződmény, amelyben építkezve csak önmagukkal túlságosan eltelt korok gondolhatják, hogy ők a véglegeset építik, hogy tőlük kezdve már csak az fog épülni, amit akkor ők éppen jónak véltek. A történetbe belehelyezkedni, a folyamatba illeszkedni tudni, erre lehetnek jók a hasonló történetek. Meg talán arra is, hogy ne akarjunk túlságosan nagyot mondani.
Az épület sarokpontján, a második emelet magasságában Wim Wenders Berlin fölött az ég című filmjének angyalfigurája áll a homlokzaton. A relief része a téglából rakott burkolatnak, úgy, ahogy azt az asszíroktól tanultuk, ahol a szobrászat még része volt az épületnek. az angyal a szemben fekvő öreg parkot vigyázza, és azokat a szebb időket várja, melyekben a szomszédos gimnázium nebulói fognak majd nálunknál bölcsebben és érettebben élni.
Ekler Dezső: Sarokház félkészen, Alaprajz, 1999/3. szám p. 32.
Tervező: Ekler Dezső, Kövér István
Építész:Czikéli László, Marton Rozália, Patyi György, Wittinger Zoltán
Statika: Virág Lajos
Gépészet: Csikai Károly
Elektromos tervező: Mészáros Lajos
Szobrász: Bedey Gábor
Kritika
Sarokházat tervezni az építész számára az egyik legtanulságosabb, legizgalmasabb feladat. Nem pusztán az életmű részeként, vagy technikai értelembe véve az, hanem azért, mert a sarokház esszenciális pontként jelenik meg a város szerkezetének szövedékében. A városi sarkok több utcafront, több építészeti minőség eredőjében állnak. Bár valószínűleg nem éppen a legtriviálisabb hasonlat Ekler Dezső 1995-ben épült szolnoki Sóház utcai tégla saroképületével kapcsolatban a berlini Potsdamer Platz “sarok felhőkarcolóit” emlegetni, erre a párhuzamra, talán öntudatlanul is, Ekler maga hívja fel a szemlélődő figyelmét a homlokzaton elhelyezett Wim Wenders-es angyalfigura alakjával. Mert Szolnokon, ahogyan Berlinben is, a sarokház valaminek a lezárását, illetve azzal a valamivel történő kapcsolatteremtés kettős funkcióját hordozza önmagában. Ekler ezt a “kettős funkciót” kedvenc ellipszis alaprajzi motívumával oldja meg, amibe a beérkező utcafrontokat virtuóz módon kapcsolhatja be. Így ez a saroktag úgy illeszti össze az építészeti környezet egyéb részleteit, mint ahogyan a térd- vagy könyökízület kapcsolja össze a részeket. Hogy ennek a formának, vagy ha tetszik “csomópont”-megoldásnak érvényességét tovább erősítse az építész, az “ízületi tagot” vakolatlan, kisméretű bontott téglával burkolja be. Ezzel mintegy az építettség, megformáltság képzetét kelti, vagyis nem akarja azt a látszatot kelteni, hogy ezt a sarokmegoldást az évszázadok immanens városépítészete “termelte ki” önmagából. Másfelől újabb bizonyítékkal szolgál, hogy a téglafelszín képes történeti korszakokat, múltat és jelent összekapcsolni.
Martinkó József kritikája, megjelent a Téglaépítészet Magyarországon című könyvben, Vertigo Kiadó, Budapest, 2002., p. 32.
Sorry, the comment form is closed at this time.