13 jan Nemzeti Színház és Parkolóház, Budapest, 2000
Leírás
A meghívásos nemzeti-pályázatról
Feltehetően a többiek is meglepődtek, amikor kinyitották a meghívásos pályázat kiírását, és meglátták a sraffozott alaprajzokat az érinthetetlen részekkel. Kiderült, hogy csak az előcsarnok és a homlokzatok áttervezése a dolgunk. Különös kalandnak bizonyult így a feladat, hiszen bármit tervezett is az ember a változtathatatlan nézőtér-henger köré, gondolata visszavonhatatlanul összemosódott az úgynevezett programterv elgondolásaival, kibogozhatatlanná téve, hogy valójában ki, mit és miért is tervezett.
Nem ellentervvel pályáztam, hanem a pályázati kiírásnak megfelelő „susztermunkával”, vállalva, hogy a Siklós-féle tervet korrigálom. Amúgy is úgy véltem, hogy a szakma részéről „túlreagált” ez az egész ügy, hiszen kormányzati PR-kérdés ez már régen, legalábbis az utóbbi harminc-negyven évben. Éppen ezért nem kell lelki kérdést csinálni belőle. Így viszont még inkább a pragmatikus megközelítés tűnt célravezetőnek.
A külső burkot „szín-házként” próbáltuk megfogalmazni egy piros-fekete színpadi részből és egy kék, henger alakú nézőtéri blokkból. Kicsit harsányan, vidáman és feltűnően, jól azonosítható nagyított tömegformákkal, gondolván, hogy így jobban betölti majd az épület a Duna-parti kies teret, és kevésbé veszik majd el a mögé épülő rengetegben. Meg arra is gondoltunk, talán reá férne már erre az országra egy kis vidámság. A kissé teátrális külső mögé hasonlóan játékos előcsarnok került volna. Ha az ember színházba megy – úgy gondolom – legalább háromszor szeretne megérkezni. Hogy lássák, s hogy láthassa a többieket, mielőtt a nézőtér elsötétül. Jobb ezért egy rétegzett, galériákkal, lépcsőkkel tagolt, sokfelé, le és föl átlátható előcsarnok, mint egy teremszerű, ahol csak a szomszédomat látom a tömegben. A ruhatáras-büfés előcsarnokokat ezért „szerpentines”, galériás lépcsőrendszerre szerveztük, amely megsokszorozza az átlátásokat.
A legtöbb pályázóval ellentétben nem engedtük be a teljes körpanorámát a felülről megvilágított előcsarnokba, hanem meghatározott „kilátó” helyeken nyitottuk csak fel az előteret határoló burkot: a főbejárat fölött, a lépcsők fordulóiban és a látványlifttel, amely felfelé haladva átdöfi a ferde hengeres palástot. Úgy véltük, sokkal sejtelmesebb és hatásosabb így, mintegy ellenpontozva, mintha „csak úgy”, bárhonnan bedőlne a látvány.
Ekler Dezső, Építészműhely 2002/2 pp.16-19.
Ekler Dezső II. díjas pályaműve
Tervező: Ekler Dezső
Munkatársak: Antal László, Cseke Attila, Fekete Péter, Kovács Gábor, Kövér István, Páll Attila, Révai Attila, Szöllősi József
Kritika
„Ház-ház, falak-falak”, mondta az egyik építész.
Mire ezek a sorok megjelennek, optimista számítások szerint már csak néhány napot kell aludni a Nemzeti Színház építésének megkezdéséig. Bizonyára elültek már azok az indulathullámok, amelyek az építészeti pályázat eredményhirdetése után keletkeztek; persze akkor sem voltak igazán nagyok, mert a Nemzeti Színház, amúgy mindenestül, egyre kevésbé érdekel bárkit is. […]
De volt hét építész, aki elkészítette egy-egy színház tervét, legalábbis a külsejét. Volt, akit kifejezetten euforikus öröm töltött el, amikor meglátta a programterv lesatírozott területeit (ahhoz nem volt szabad hozzányúlni, mert az mind úgy jó, ahogy van), és a vonalkák mögött Siklós Mária nagy hagyományokra és a ma épülő színházak csekély ismeretére tekintő kukucskaszínpadát. […]
Ekler Dezső tiszteletben tartotta az etalont, amiért is elnyerte a zsűri dicséretét (no meg a második díjat). „Szerintem mindenki igencsak meglepődött, amikor kinyitotta a borítékot, és meglátta a sraffozott rajzokat”, mondta nevetve. Ő viszont nekiállt, hogy megtervezze a feladatot: „előcsarnok plusz homlokzat, ez volt a dolgom.” Egyébként az Erzsébet téri pályázaton nem indult, „nem foglalkoztatott a dolog”, mondja, s hozzáteszi, hogy a szakma részéről szerinte „túlreagált” ez az egész ügy. Hiszen kormányzati PR-kérdés ez már régen, legalábbis az utóbbi harminc-negyven évben. „Éppen ezért nem kell lelki kérdést csinálni belőle, én nem is csináltam.” A belső, színházi tér esetleges alkalmatlansága sem foglalkoztatta. De „színházat” csinált: egy piros, egy kék és egy fekete blokkból álló épületet. A színes és teátrális külső mögé pedig gondosan kitalálta az előcsarnokot – ha már csak erre kérték -, végiggondolt koncepció alapján, praktikus szempontokat érvényesítve, sok szellemmel és ötlettel. A legtöbb pályázóval ellentétben ő nem engedte be a teljes körpanorámát az előcsarnokba, hanem ügyes „kilátókat”, ablaksarkokat tervezett bele: „sokkal sejtelmesebb és hatásosabb így, mintha »csak úgy«, bárhonnan bedőlne a látvány.” (A zsűri – és ezt bizonyosan nem az építész tagok mondhatták – meglehetős érzéketlenségről és vakságról tesz tanúbizonyságot, amikor azt róják föl neki, hogy „a páratlan panorámát csak szűk nyílásokon keresztül engedi érvényesülni” – hiszen részint nincs szó szűk nyílásokról, részint alapkoncepció a panorámával való játék.) Az előcsarnok élénk vertikális tagolása, szellemes lépcsősorai révén mindenhonnan széles fel- és lelátást biztosít, vezeti a szemet és a mozgást, figyelembe veszi a színházi előcsarnokokra kivált érvényes törvényt: „mutatni és látni”. „Az előcsarnoknak is van dramaturgiája – mondja -, része a színháznak, nem pedig egy tömegfelvonulási tér, ahol csak a mellettem lévőt láthatom.” Megtárgyaljuk, hogy a színházban milyen fontos az érkezés, a ruhatár, a büfé, a szünet; profi, mégis szenvedélyes magyarázataiból kiérzem, hogy ha az egész lett volna a dolga, az is lázba hozza – de ő amúgy igazán elégedett. „Számos tanúm van, hogy második díjat akartam nyerni – ezt az építkezést túl sok minden terheli. De míg többen »ellentervvel« pályáztak” – tán ugyanezért, gondolom én -, „én igazi tervet készítettem, megfeleltem az előírásoknak.” Mondom, ha vajszínű a háza, talán nagyobb sikert arat. „Ahol szabadon dolgozhattam, ott nem kötöttem kompromisszumot.”
Csáki Judit: Új nemzeti, új pályázat, Színház – Kritikai és elméleti folyóirat XXXIII. Évfolyam VII. szám 2000. július pp.2-6.
Sorry, the comment form is closed at this time.