13 ápr Főépület, Disznókő borászat, Tokaj, 1993
Leírás
A borfeldolgozó “háromarcú” épülete szerkezetében, külső és belső megjelenésében a tokaj-hegyaljai borospincék archetípusát eleveníti fel. A lágy ívű központi tömeget mintha három épület szúrná át, amelyek kintről úgy hatnak, és a belső, utcaszerű csarnokba is úgy torkollanak, ahogyan a csupán bejáratukat mutató tokaj-hegyaljai pincék futnak be az őket rejtő mohos dombok alá. A három fejépület szinte kíséri az érkezőt, mindig újabb arccal fordulva felé. A tagolásában és térképzésében a borfeldolgozás fázisaihoz igazodó épület a funkcionális elvárásoknak való megfelelés mellett is képes arra, hogy a tokaji táj karakterét adja vissza. Ehhez felhasználja a hetvenes években kibontakozó, Aldo Rossi munkásságához kötődő olasz racionalizmus, építészeti eszközeit is. Az eltérő arányú fejépületek sugaras kompozíciója révén a napszakonként változó fény-árny játék más-más árnyalattal festi meg a halványsárga falfelületeket, lágy vagy mély, telt koloritokkal gazdagítva az épületegyüttest. Ez már az árnyékok építészete, egyes részleteiben Chirico melankóliával telt különös képi világának az idézete.
Részlet Lovas Cecília cikkéből, Átrium, 1998/3 p.42-51.
Kritika
Edwin Heathcote: A borászati épületek merész új évjárata
[…] A borászatok sorra ismerik fel, hogy épületeik éppúgy hozzátartoznak a marketinghez, mint ahogy régen a francia borkészítés arculatához a kastélyok.
Talán meglepő, hogy a sort nem a kaliforniaiak vagy az ausztrálok vezetik, hanem a magyarok. A magyar bortermelés a félévszázados kommunista uralom alatt veszített piaci jelentőségéből, így amikor francia és spanyol cégek elkezdték felvásárolni a legjobb ültetvényeket, új lendületet kellett venniük, modernizálni a termelést, és új arculatot létrehozni.
A híres Tokaj régióban található Disznókő borászat Ekler Dezső építészt választotta tervezőjének. Ekler, aki filozófusként kezdte, Makovecz Imre – a briliáns organikus építész, aki a magyar építészetet elhelyezte az építészet világtérképén a nyolcvanas években épített színpadias fastruktúráival – tanítványából vált neves építésszé.
Ekler tervében a bortartályokat tároló három épületkar egy íves, galériás épületből nyúlik ki a szőlőültetvények közé. A déli lejtőre telepített épület szíve a pince. Itt nyirkos, szúrós szagú a levegő a penésztől, amely átitatja a hordókat, és hozzájárul a tokaji bor érett ízéhez. A gyenge fény a palacktartók mögötti fényforrásokból az aranyszínű folyadékon szűrődik át, mintha a bor fénylene, és bevilágítaná az épületet. […]
Ekler és Herzog & de Meuron elfoglalják az alkotás új terepét; világos, hogy a borászatok egyre inkább ráébrednek az építészet fontosságára, arra, hogy épületeik képviselik őket a nyilvánosság felé. Ahogy egyre élesedik a verseny a borpiacon, úgy az építészet által hozzáadott érték a PR program kritikus része lehet.
Ahogy ma már a múzeum- és moziépületektől is elvárjuk, hogy „úticélok” legyenek, úgy tűnik, a borászatok esetében is erről van szó. De ahelyett, hogy gyászolnánk azt, hogy e méltóságteljes műfajból gyakorlatilag témapark válik, jobb, ha üdvözöljük az építészeti kísérletezés újonnan felbukkant terepét, a borászati központokat.
Financial Times, 2003. augusztus 12., p. 13. (részlet)
Sorry, the comment form is closed at this time.