Megjelent a MOZGÓ VILÁG 2018 7-8-as számában

Egy interjújában néhány évvel ezelőtt azt mondta, hogy Budapest antiváros. Most is így látja?

Hát nem túl jó irányba fejlődik, az biztos. Nem elég komfortos és nem túl okos város.

Milyen egy okos város?

Okos városnak ma mást neveznek, mint amit én annak gondolnék. A mai elképzelés szerint a jó város mindenféle kütyükkel volna fölturbózva és digitálisan lenne vezényelhető. Én azt tartanám okos városnak, ami valóban számol a jövővel.

Vagyis?

Vagyis arra törekszik, hogy több generációra előre élhető, komfortos, tehát lakájos, otthonos, közösségbarát város legyen, ahol jó átlagembernek és polgárnak lenni.

Na de az nagyon változó dolog, hogy kinek hol jó.

Milyen szempontokat kellene figyelembe vennie annak, aki a városok szakembere, hogy a tanácsai előre mutatók legyenek?

Alapvető feltétel, hogy jó legyen a levegője, tiszták a vizei és sok csendes helye legyen. Ezek persze nem új ötletek, így volt jó mindig. Árnyas, árnyékos, kellemesen szellős, nem is hideg és nem túl meleg terek és utcák a házak között. Ahol az emberek szívesen töltik az időt, ahol a barátaikkal találkoznak, s ezáltal elegendő színvonalas kulturális helyszín terem.

De hisz épp az ilyen célokat szolgálja a Liszt Ferenc tér, a Ráday utca, a kocsmanegyed, és sok egyéb olyan hely, amelyre legalábbis a fiatalok egy része boldogan tekint, és azt gondolja, hogy itt jó lenni. A külföldiekről nem is beszélve.

Persze hogy jó, egy-két órát. Ám ezeket már a turistaipar hozza létre, nem a helyi civil társadalom, hanem az attól független globális iparág. Ennek csak járuléka, hogy az itt lakók belekóstolhatnak, milyen is külföldinek lenni.

Néhány hónapja volt egy konferencia Budapesten, biztosan tud róla, amely az élhető városokról szólt, és amelynek az egyik legfontosabb megállapítása az volt, hogy objektív mérések szerint Koppenhága jelenleg Európa legélhetőbb városa, Berlin és Bécs előtt. Mi lehet az, ami Koppenhágát ilyen magasra emeli az élhetőség tekintetében, ellentétben Budapesttel?

Koppenhágában a biciklizés olyan túlnyomóvá vált, hogy gyakorlatilag lenyomta a belváros autós közlekedését. Budapesten, bár sokat változott a helyzet, s egyre több a biciklista, mégis előtérben maradt az autóforgalom. Nemcsak a belvárosban, hanem a város külső részein is, voltaképpen a város egészében. Koppenhágáról mondják, hogy a közlekedés újszerű nyugalma az utcák hangulatát is megváltoztatta. A város belső részei és a külső városrészekben kialakított kisebb városközpontok is elsősorban a gyalogos, sétáló, tekerő, egyszóval lenyugodva mozgó emberek számára nyújtanak teret. A nyugati nagyvárosok legtöbbjére ez a tendencia kezd jellemzővé válni, hogy a kisebb, külső városrészekre irányul a fejlesztések figyelme.

Budapesten alap problémának látom, hogy az utóbbi években a belvárosra összpontosul szinte minden fejlesztési energia, és nem a külső kerületekre. Az eddig is túlterhelt, nagyjából a Dózsa György útig terjedő belvárosra újabb és újabb terheket raknak. Mostanában a turizmus mellé éppen felzárkózik az újabb irodaház boom is. Holott az itt élők számára lakhatóvá úgy tehetnék a fővárost, ha a külső kerületeket városiasabbá tennék és azoknak építenének jól kialakított városias központokat. Ez nagymértékben csökkenthetné a felesleges utazást, autózást, és alapot teremtene a biciklis városnak. Képzelje el, mondjuk Erzsébetet vagy Újpestet, vagy Csillaghegyet, Békást, ha mint egy kisvárosban élhetnének a gyereket nevelő családok. Nem kellene autózniuk, mert gyalog és kerékpárral minden fontos célt elérhetnének. Ha lakható és ökologikus várost akarunk építeni, az infrastrukturális fejlesztések zöme ide kell, hogy irányuljon, nem pedig a belvárosra, amit gyakorlatilag a turistaipar birtokol, és nyilvánvalóan idegeneknek fejleszt.

Nem csak az idegeneknek, a saját profitjára is…

Úgy van, a saját bőséges profitjára fejleszti az infrastruktúrát, túlterhelve ezzel a belvárost, és száműzve onnan a helyi polgárokat. Itt talán épp, hogy csökkenteni kellene a szolgáltatások számát, hogy a lakók visszahódíthassanak egy csomó helyet a turisták hadától.

Maga szerint van-e ma Budapesten várostervezés? Van-e városkoncepció, és ha van, akkor tudhatunk-e róla bármit is?

Nem tudok sokat róla. Bár az szembetűnő, hogy az éppen már elfogadott terveket rövid időn belül megújítják. Nem túl tartósak a tervek, s ez legkevésbé a tervezőkön múlhat. Úgy tűnik, ők csak egy bürokratikus apparátus tagjai, és bizonyos érdekek végrehajtói, egyre kevésbé világlik ki, hogy kik is a stratégiák tényleges szerzői. Amennyire értek a dologhoz, alapvetően az ingatlanpiaci és a fejlesztési érdekek dominálják a várostervezési koncepciókat, azon belül is legerőteljesebben a befektetői és a politikai érdekek. Ezek pedig változatos módokon fonódnak össze. Hogy épp kinek nagyobb biznisz egy újabb olimpiai terv, az ingatlanokat tulajdonló vagy azokat fejleszteni akaró magánvállalkozásoknak, vagy éppen a kormánynak, mert politikai hasznot húz belőle, azt csak ők tudhatják. A politikai elit és az ingatlanfejlesztések irányítói és résztvevői jól láthatóan szorosan kötődnek egymáshoz. Így aztán nem csoda, hogy nem tervezői kérdés, mire van igazán szüksége a városnak és a polgárainak, mint ahogy az sem, hogy mi épüljön éppen.  Túl sok szorosan vett szakmai szempont így végső soron nem játszhat szerepet az alapvető döntésekben.

Mikor volt utoljára érdemi várostervezés Budapesten?

Talán a negyvenes években? Mikor Magyari Zoltán és a tudományos elemző műhelye alaposan végiggondolt kutatómunka után készíthette el az akkori hosszú távú várostervet. És lehetett tudni, melyik városépítési szakma milyen ponton, milyen háttérrel száll a ringbe. Úgy ahogy ez Európa gazdagabbik felén ma is így van. Nálunk ez nagyrészt rejtett üggyé vált mára. Biztosan van, aki meg tudná mondani például, hogy még az előző rezsim alatt kik döntöttek a belváros kiemelten fontos fejlesztéseiről, és milyen szakmai megfontolások szerint. Arról a negyedről, ahonnan a lakosság, – már aki tudott – el is iszkolt, mert a turistaiparra alapozó befektetők kikényszerítették, kivásárolták őket. Ezek a szakmai konzíliumok akkor a „Budapest szíve program” örve alatt inkább valamiféle szívátültetésre gondolhattak, ha jól gondolom. Másként miért irányulna oda ma is közműcserékkel, közlekedésfejlesztéssel, mélygarázsokkal, utcák és terek átépítésével minden nagy infrastrukturális beruházás? Miért nem néhány kilométerrel kijjebb építik mindezt? Azt hiszem, nem kell magyaráznom, hogy a nagy turista ipari ingatlan biznisz ma kiknek az érdekeltségébe tartozik, s hogy milyen típusú összefonódások hatják át, hiszen ismeri őket az egész ország.

Vajon ez Dániában miért nem így van? Koppenhága miért úszta ezt meg, ha valóban megúszta?

Nyilván ott is vannak tisztázatlan ügyek, de amennyire ismerem, a várostervezés és az infrastruktúra fejlesztése Dániában sokkal nyíltabban, átláthatóbban zajlik. A közönség, a városi lakosság sokkal erőteljesebb bevonásával. Nem fű alatt, s nem kvázi titkosítva megy a dolog. Ennyire egyszerű. Nálunk ehhez nem eléggé árnyalt, nem eléggé tagolt a politikai struktúra, s a döntéshozatali és igazgatási rendszer sem. És ez látszik a városon. Hiányzik a hosszú távú és egységes, konszenzuson alapuló gondolkodás, ahogy hiányzik a kritikai gondolkodás, a fejlesztések elemző bírálata is. Ezek hiánya hozza a negatív tendenciákat.

Ezt most bizonyítanunk kellene. Tehát végig kéne járnunk virtuálisan Budapestet, hogy konkrétan is megjeleníthessük, amit imént elméletben elmondott.

Mindenek előtt nézzük a várost átszelő utakat. Budapest közlekedése, – főleg az autóközlekedéssel – túl van terhelve. Rengetegen ülnek naponta autóba, és négy-ötszemélyes gépkocsikban zömmel egyedül vezetnek keresztül-kasul a városon. A saját és a többi ember életminőségét rendkívüli módon rontva ezzel.

Ehelyett mi lenne a jó megoldás? Hogyha magának lenne döntési lehetősége, akkor mit javasolna, azon kívül, hogy az – egyébként az utóbbi időben javuló tendenciát mutató – tömegközlekedést még fejlettebb fokra szerveztetné?

Az elmúlt 30 évben a város kiköltözött önmagából, és ebben a Demszky-éra éppúgy ludas, mint a mostani. A valamikori kétmilliós város most másfél millióshoz közelít, miközben egy irdatlan agglomerációs gyűrű keletkezett körülötte. Egy olyan szegény országban, ahol nem passzol igazán az életmódhoz és az életszínvonalhoz sem, hogy reggel és este ennyi fiatal, gyereket nevelő, munkavállaló ember ki-be járjon a városból. Ahogy már utaltam rá, létre kéne hozni a helyi igényeket minden szinten kielégítő kisebb városközpontokat, ahol a munkahelyek mellett, intézményi központok, iskolák, óvodák, rendelők és szórakozó helyek is lennének. Ezt az imént emlegetett Magyari Zoltán földrajztudós és a vele együtt gondolkodó Teleki-körben működő politikusok már a harmincas években kimondták, hogy városiasítani kell a majdan Budapesthez csatolandó perem településeket, amelyek addig csóró alvó falvak voltak. Ez nem történt meg, a történelem közbeszólt. A Rákosi-érában, majd a Kádáréban nem fogtak hozzá, mert a privát, családi házas kerületeket politikai okokból sem szubvencionálták. De sajnos a rendszerváltás után sem tettek a sűrítő, helyben tartó, ma úgy nevezik „kompaktabb” városrészek fejlesztésére igazán lépéseket. Pedig egy ilyen irányzat lelassíthatta volna, sőt meg is akadályozhatta volna a kiköltözést és a külvárosok „elnyomorodását”, értsd, közösségi funkcióik elvesztését, egyfunkciós alvós és autós szuburbiákká degradálódását. Miközben óriási összegeket fordítottak a mega-áruházakra no meg a belvárosi fejlesztésekre.

De ha már így történt, járjuk be egy kicsit a belvárost.  Hol látható a nagy beruházások eredménye, ha valóban erre ment el a sok pénz?

Demszky Gábor annak idején meghívott tanácsadónak Meggyesi Tamás és Polónyi Károly építészekkel, meg Kemény István szociológussal együtt. Egy javaslatom volt, hogy amíg nem lehet egészséges körülmények között, tiszta levegőben gyerekeket nevelni a Nagykörúton belül, addig ott semmit ne szabadjon építeni, és persze az autókat ki kell tiltani. A foghíjakat kertesíteni kell, minél több zöld helyet kell alakítani, s csak akkor szabad majd építésről gondolkodni, ha ez az álom megvalósult. Nem tűnt úgy, hogy a javaslatomat valamelyest is figyelembe vették volna. Az ellenkezője zajlott és zajlik ma is. Egy gyerekekkel lakhatatlan zajos, büdös, szennyezett, forró, agresszív várost kezdtek fejleszteni, s ez mostanra „beérett” a bulinegyeddel.

Mégis az ideérkező külföldiek szerint Budapest az egyik legélhetőbb város. Újra és újra visszatérnek, mert – azt mondják – különleges hangulata van, megfelelő az infrastruktúrája, fantasztikus kulturális élet jellemzi, stb. Ezt az ellentmondást hogyan lehet föloldani?

Nincs ellentmondás. Amiről az előbb beszéltünk, az a budapestiek életéről szólt. Amiről most beszélünk, az a turistákra vonatkozik. Akiknek persze hogy vonzó ez a monarchiabéli Disneyland, vagy kis-London, második Barcelona. Hát még a rájuk cuppant befektetőknek mennyire tetszik. Menjen el bárki az V., VI., VII. kerületbe! Azok legkevésbé sem az itt lakókat szolgáló helyszínek. Ez a legnagyobb tragédiája Budapestnek. Hiába akkora biznisz, hiába gazdagszik meg sok mindenki ebből, hiába pörög rá sok szakma, ez nem egy igazán hosszú távú és polgárbarát folyamat.

Mi lesz ennek a vége? Hova vezet?

Katasztrófába.

Milyen tekintetben?

Tudom, hogy nálunk illetlenség városfejlesztési kérdésekről a globális ökológia szempontjából beszélni, de hát a saját bőrén érezheti az ember, és valójában mindenki tudhatja már, hogy a kettő elég erősen összefügg. Ez a tébolyult szintre fölpörgetett olcsó tömegturizmus, ami a kamatok eltűnésével szinte a legnagyobb biznisszé vált világszerte az elmúlt 10-15 évben, nos, ez az egyik legrémisztőbb jelenség ma a földi klímára nézve, sok egyéb szörnyűség mellett. Befektetés dolgában már az irodafejlesztési biznisz, és sok ipari és gazdasági fejlesztés sem versenyezhet vele. A turizmus, társulva a nemzetközi befektetések egekbe futásával, és ennek legnyilvánvalóbb hatásával, a légiközlekedés exponenciális bővülésével, ez fogja megtermelni a következő 5-10 évben a globális széndioxid-kibocsátás 10-15%-os növekedését. Miközben elvben mindenki azon volna, hogy csökkenthető legyen. Tehát az egyik legagresszívabb, és a legártalmasabb invesztíciós ipar fejlődik itt hatalmas léptekkel mindannyiunk szeme láttára.

Amiről beszél, az természetesen ijesztő, de mindez hogyan függ össze a városfejlesztés problémáival?

Hát úgy, hogy ezt a ménkű sok embert ide kell szállítani először, hogy aztán szállodát, éttermet, kocsmát keressen. E nélkül nem szállnának egekbe az ingatlanárak és a befektetési kedv az európai nagyvárosokban. A városfejlesztés így érinti a globális felmelegedés problémáját. Akár az életünk más területein, az energiatermeléssel, a közlekedéssel, az állattenyésztéssel, a házak fűtésével. Hogy értse, mire gondolok: a fapados repülőjáratok évente 80-100 százalékkal növelik a bevételüket, száz számra indítják az újabb és újabb járatokat, egy csomó olyan helyre elviszik az embereket, ahova eszük ágába sem jutott volna elmenni. Ma már uncsi kirándulni, összejárni, kertet művelni. A repülőgép gyártók, a légitársaságok, a szálloda és vendéglátó nagyipar alkotta turizmus-kartell a telhetetlen profitérdekei szerint manipulálja és szoktatja az embereket arra, hogy ész nélkül utazzanak. Olcsóbban és még olcsóbban, bárhová, ahol még van, mint egy bányában, jól feltárható, kirabolható gusztusos méretű történelmi vagy természetes hely. Budapest fejlesztésének az elmúlt 5-10 évben szinte az egyetlen motorja a nemzetközi turistaipar, ami nemcsak a globális klíma-katasztrófához visz közelebb, hanem a várost is tönkre teszi.

Ez min látszik meg? A „buli negyedre” gondol?

Mondom sorban a tüneteket, amelyeket ma a szakemberek Velence-effektusnak neveznek. Nemcsak Budapest lakossága szenved ettől, hanem Amszterdam, Brüsszel, Barcelona, Prága és még jó néhány gyönyörű európai város. A Budapest-Kör nemrég ugye vitát nyitott a kocsma negyed alap problémájáról. Hogyan lehetne megoldani, hogy hajnalig mulathassanak a brit legénybúcsúztatók és közben a szegény helyi lakosok is tudjanak aludni a VI. meg a VII. kerületben. Megoldhatatlan feladat. Ha egyszer a légitársaságok lökik a hétvégi kedvezményt s a kocsmák is olcsóbbak nálunk, mint Londonban és Barcelonában, miért ne jönnének a fiatalok. Hogy ettől lassan lakhatatlanná válik néhány belső kerülete Budapestnek? Nem sokakat érdekel. Persze mi magyarok is elmegyünk, akár a világ végére, ha megtehetjük, pedig hát mindenki jobban járna, ha mondjuk, a Pilisi hegyekben kirándulnánk egy-egy eszeveszett rohanós külföldi hétvége helyett. (Ugye érzi, látja, hogy micsoda hatalmak állják az útját annak, hogy a globálisan jelenvaló klímakatasztrófáról egyáltalán csak beszélhessünk!) És közben a magyarországi kirándulóhelyek egyre szomorúbb látványt nyújtanak, egyre kevesebben járnak oda. Lehet, kicsit demagógnak tűnik, amit mondok, de szerintem valóban nagy a baj. Ugyanúgy járunk az utazásainkkal is, mint az autóinkkal: egyre szebbek, előkelőbbek, de egyre nagyobb kárt okoznak.

Nem lehet ezt máshonnan közelíteni? Hiszen ha a világ fejlődésének láthatóan mindenhol ez az iránya, azt jelzi, hogy az embereknek ilyenek az igényeik. Hogy minél nagyobb körben és minél nagyobb mértékben megismerjék a világ más városait, azok lakóit, életmódját. És ha arra gondolunk, hogy a turizmus által gazdagszik az ország, az nem feltétlenül negatív. Biztosan van jó oldala is. De szerintem legyünk egy kicsit konkrétabbak. Beszéljünk a városról, arról is, ami a fővárosban pozitív. Vagy nincs ilyen?

De persze, hogy van. Teljesen egyetértek magával. Úgy ildomos minderről beszélni, ha azt is nézzük, mi a jó. Kinek, mi. De azt kérdezte tőlem, miért gondolom mégis, hogy Budapest „antiváros”.

Ez igaz. Akkor mondjon még okokat!

Végső soron arról beszélek, hogy hiába szép és jó minden, hiszen nyilvánvaló a fejlődés, ha egyszer Budapestből mindeközben Las Vegast vagy egyfajta Disneylandet csinálnak. A történelmi városrészt önmagából kiforgatják. Semmi nem az ami. Tehát mondjuk, kijövök a Katona József Színházból, vagy a Fugából a Petőfi Sándor utcára, és a párommal keresek egy helyet, hogy hova üljünk be. Van egy jó kocsma ott a Pilvax-köz sarkán. Már nem Pilvax a neve, de nem rossz hely. Amikor belépünk, azt látjuk, hogy 150-200 félig részeg, hatalmas, megtermett, erőteljes ír férfi nézi öt-hat kivetítőn az aktuális meccset és sört iszik. Úgy érezzük, hogy átkerültünk egy egészen másik világba, és nem értjük hirtelen, hogy kerültünk ide, egy ír kocsmába írestül, focistul, söröstül, mindenestül. Hebegve-dadogva kihátrálunk.

Milyen érdekes lehetett! Legalább nem kell elmenni Írországba, hisz ideköltözött egy kicsit Írország!- jó, persze viccelek…

Be sem férünk, mert annyira tele van, kint az utcán is állnak. Az ember nehezen tolakszik be egy olyan sörözőbe, ahol idegennek érzi magát! Bolyongunk hát a késő esti üres utcán, amikor meglátjuk az egyetlen embert a Haris-közben, egy padon ülve, Kőszeg Ferencet, az utolsó polgárt, aki még a belvárosban lakik. Mert egyébként nem lakik már senki a belvárosban. Az ő lakása mellett épül az újabb gigantikus arab hotel. A másik sarkon a már elkészült párja, erősen kivilágítva, parkolni azonban abban sem lehet, legfeljebb a buszmegálló járdáján, ami a szálloda méregdrága vendég parkolójává lényegült át. Miközben sétálunk, azon gondolkodunk, hová tűnt a mi budapesti belvárosunk.

Akkor ide illik a kérdés, hogy hová tűnik  a Budai Vár?

A Várról én máig Fülep Lajos véleményét osztom, aki a lerombolt vár újjáépítése kapcsán azt mondta 1948-ban, hogy a diákságot és az értelmiséget kellene oda fölköltöztetni. Úgy, mint Párizsban a Quartier Latine-ben, olyan értelmiségi művész negyedet kellene létrehozni. A szellem és értelem várát. Most az ellenkezője történik, s ez építészeti szempontból is abszurdum. Aki tudja, hogy a Vár fejlesztése milyen célt szolgált a XIX. század végén, hogy a Hauszmann-féle terv milyen ambíciók szerint készült, az nem engedne meg magának olyasmit, ami ma ott történni fog. A kiegyezéskori kormányok ambicionálták, hogy Budapest ne csak iker-fővárosa legyen a monarchiának, hanem székesfővárosa is, amivel azt akarták demonstrálni, hogy a magyar épp úgy uralkodó nemzete a birodalomnak, mint az osztrák. Nyilvánvalóan skizofrén ambíció volt ez. Építettek egy böhöm nagy, Schönbrunn szerű divatos kastélyt, sosemvolt stílusban, ami nem illik a hegyre, és eltűntették a Mária Terézia idején készült barokk palotát. Mindezt csak azért, hogy ősi feudális szokás szerint, ha netán erre járna a király, aki egyébként osztrák császár, legyen hol megszállnia. Szemből nézve a baloldalon a király, a jobb oldali szárnyban a királyné kapott mindig szállást, mint Eszterházán vagy Gödöllőn meg Pécelen, még a 18. században is. Más emberfia azokban a lakosztályokban soha nem alhatott. Mondanom sem kell, az uralkodó pár sem hált ott sokat. Ennyit a felvilágosult modernkori magyar állam önállóságának építészeti reprezentációjáról. Eszterházán a kastélyt feldúló szovjet katonák aludtak először Mária Terézia termeiben, a budai neobarokk palotát, ezt az alig 50 éves kreálmányt pedig rendesen szétlőtték, szétbombázták. Az újjáépítéskor a hatvanas évek Kádár érája ráadásként a romos barokk kupolát reneszánszra cserélte. Most pedig a mai fiúk ezt az alig százéves panoptikumot fogják a hajdani nagyratörő ambíciókkal uralkodói szálláshelynek rekonstruálni. Irdatlan pénzekért, évtizedekig tartó munkával, tartalmában és stílusában is komikus léptékben. Egy országban, ami közben harmadára zsugorodott, és királya sincs, mióta elkergettük szegény IV. Habsburg Károlyunkat.

Amikor még a Művészeti Akadémia tagja voltam…

Már nem?

2012-ben, amikor köztestületté vált, kiléptem.

Röstellem, hogy nem tudtam.

Addig az egy baráti egyesület volt, és Erdélyi Zsuzsanna, a nagyszerű néprajzos, a népi imádságok nagy gyűjtője, hallgatta ott a nagyszerű férfiakat, ahogy megvitatták a Vár kérdését, mert már akkor hírek jártak, hogy a Várba költöztetik a miniszterelnökséget. Az akkor talán 84 éves okos asszony feltette a kezét: Aranyoskáim – mondta, – ez valahogy nagyon nem hangzik praktikusnak. Nem tudom elképzelni, hogy a miniszterelnök a Várban, a miniszterek meg ott lenn Pesten. És mi van, ha a Parlamentben ülés van, s ezek a fiúk reggel meg este, meg napközben is szaladgálni fognak le a Parlamentbe, majd vissza föl, ha valami fogadás-féle vagy más dolguk akad ott? Akkor le kell majd mindig zárni a Lánchidat meg a fél várost! Az angol királynő csak évente egyszer vonul át kíséretével a Buckingham palotából megnyitni a törvényhozás ülésszakát.

Ami nem csak azt jelenti, hogy a miniszterelnök a Várba költözik, hanem azt is, hogy a művészet és a tudomány teljesen kiköltözik. A Nemzeti Galériától kezdve a Zenetudományi és egyéb akadémiai intézményekig.

Már eltűnt a történettudomány, a szociológia, antropológia, nyelvtudomány, és így tovább. Vége. S annak is, hogy a fővárosi értelmiség és középosztály a gyerekeivel, s a még érdeklődő túristákkal karöltve fölmennek hétvégén megnézni az egyre jobb, nagyszabású kiállításokat a Galériában, annak is teljesen befellegzett. Ha úgy vesszük, a hagyományos turizmus szempontjából is nagy veszteség.

Hiszen lovarda is lesz, hát mit akar?

A lovarda hab a tortán. Nyilván tudja, hogy betonból és fémből rekonstruálják, ami eredetileg tégla, kő és fa volt.

Látta azt az épületet? Mit szól hozzá építészként?

Nincs mit hozzátennem. Az eredetije annyi idős sem volt, mint az előbb cikizett Hauszmann palota. Nagy pechje ennek a mostani érának, hogy a miniszterelnöknek nem túl jó az építészeti ízlése. Láthatóan nem tájékozott eléggé, s az udvaroncai sem nagyon merik felvilágosítani építészeti kérdésekben.

Általában a hatalmat képviselőknek valamiért nem szokott nagyon jó ízlésük lenni az utóbbi évtizedekben. Nem tudom, miért van ez így.

Talán a Medicieknek volt utoljára igazán jó ízlésük. Meg egy-egy pápának. De visszatérve a mi nagyjainkra, nem csak az ízlésükkel, az ambícióikkal kapcsolatban is merülnek fel kétségek.  Historizáló épületeket újraépíteni, amik negyven-ötven esztendőt, vagy akár csak pár évet álltak ott, ráadásul merőben más, mai szerkezetekkel, nem túl ésszerű és nem is olcsó dolog. Egy ideiglenes kiállítási csarnoknak szánt, a maga korában is túlcsicsázott és elavult Közlekedési Múzeumot visszaépíteni egy építész szemében abszurdum. Ahogy a Parlament oldalába is egy sosemvolt százéves homlokzatot visszaálmodni. Ez valóban annak a bizonyos történelem kerekének visszaforgatásáról szól, ami ugyanúgy kínos művelet, mint mikor honfitársaink az eladandó autóik kilométer-számlálóját pörgetik vissza. Mintha nem éltük volna végig, és használt volna el bennünket a trianoni évszázad. Persze a város efféle díszletezése vonzza a turizmust, és a népnek is ez tetszik, ahogy a felturbózott autó is a hiszékeny vevőnek. S ebben a tájékozatlanságból és rossz ízlésből fogant vonzalomban a honszeretetre építő politikai igyekezet is megtalálja a számításait.

Nagyon keményen fogalmaz. Mi a véleménye a Liget-projektről?

Ahogy a belvárosi építkezésekben, úgy itt is alapvetően a városökológiai szempontok mellőzése a szembetűnő, ugyanis ökológiailag terhelik tovább a környék lakosainak életterét. Úgy ahogy a belvárosi új beépítések is, például a Közgáz mögötti téren az új szálloda, ami tovább szűkíti nemcsak annak a sokszorosan túlterhelt helynek az ökológiai potenciálját, hanem a tágabb környezetét is. Hiszen az elviselhetőség határáig rossz a levegő és a klíma az egész belvárosban. Aki nem repül távoli helyekre, az a Ligetben találja meg az árnyékot, a csendet, a madárdalt, és némi tisztább levegőhöz is jut. Nem vitatom a múzeumok megújításáról gondolkodók érveit, hogy korszerűbb múzeumokra volna szükség, de nem a Ligetben.

Vagyis tessék felújítani a Ligetet, mert az ugye eléggé rossz állapotban van, de még így is nyugalmat és madárcsicsergést tud biztosítani és arra nagyobb szűkség van, mint bármilyen oda épülő múzeumra?

Gondoljunk bele, ekkora épületekhez, amiket oda terveznek, irdatlan sok kocsi kell, s azoknak parkoló. Azok az autók, amik ma még nem járnának ott, majd ott fognak járni.

Nem is járhatnak, mert ki vannak tiltva onnan.

És hogy jut majd oda az irdatlan sok turista, s a hazai látogató? Ez városi erdő volt a XVIII. század előtt is, s három évszázad tiszteletben tudta tartani. Az első európai közpark, amit tudatosan fejlesztettek. A mai beavatkozások ökológiai értelemben rabolják ki azt a potenciált, ami másra volt szánva évek százai óta. Odavinni mindenestül ekkora épületeket? Inkább elbontani kéne a meglévőket.

A PECSÁ-t elbontották..

Szerencsére. Ám nem biztos, hogy bármit építeni kéne a helyére. Látja, sikerült kivinni a Közlekedési Múzeumot is, még ha egy fals koncepcióból eredő döntéssorozat eredményeképpen is.

Azért van Budapesten néhány szép és élvezhető városi tér. Vagy ezeket sem találja megfelelőnek?

Vegyük a Kecskeméti utcát? Csendes fás régi pesti utca volt, most mintha egy lerakodóhelyen vagy kirakodóvásárban járna az ember. Vaskarók, vasdobozok, üvegkockák szétszórt kövek, hatalmas extrém kandeláberek lépten, nyomon.

Az utcabútorokról beszél?

Utcabútorok? Miért kell az utcára bútor? Meg úgynevezett térburkolat, mintha valami előkelő palotába érkeznénk? Különös mániává vált az utóbbi években, hogy minden kacattal telehordjuk a tereinket.

Az utcabútort, mint olyat ellenzi?

Az Egyetem térről beszélek. Ott áll az egyik legszebb barokk templomunk, ami előtt most ferde karók és hatalmas, lombok nélküli fákat idéző acél kandeláberek ágaskodnak. Ezek művészi formája az utca szimplább lámpavasainak sorából kilépő szemlélőnek azt hivatott jelezni, hogy egy térre érkezett, ha még nem vette volna észre. Régen egyszerű aszfaltos, még korábban, mikor a házak épültek, macskaköves utca volt. A bécsieknek hogy nem jut eszükbe, hogy a barokk templomaik elé ilyen dizájnköltészetet állítsanak? Meg hogy végig karózzák a járdáikat, tankcsapdát állítva az autósoknak. A budapesti terek problémája, a Kálvin téré, a Szabadság téré, s a többié, hogy nem teljesítik igazán a térrel kapcsolatos hagyományos elvárásainkat. Hogy maradjon üres a házak közti rész, és mindenki arra mehessen, és azt tegyen ott néhány fa alatt, amit akar.

Hát egy-két szép szökőkút azért most eszembe jut, ha például az olasz terekre gondolok.

Ha a régi Kálvin térre emlékszik a XIX. századi ábrázolásokon, a nagy múzeum előterében volt a közepén egy hatalmas szökőkút, s előtte jártak a ló vontatta kocsik Most mindenféle barikádok, tetők, oszlopok, táblák, lámpák garmadája fogad, azt sem tudja az ember, merre jár. És zaj, és hőség és tülekedés. Szegény Kálvin szobra, s az egész tér körülbástyázva hatalmas beton virágcserepekkel néhány csenevész fa számára. Szóval a magamfajta szépléleknek felfoghatatlan káosz. Egy teret fejleszteni nagyjából annyit tenne, hogy ami fölösleges, azt az ember onnan elhordja. De hát erre nem lehetne túl sokat költeni, s nagy pénzt csinálni belőle, azt belátom.

Ott a Kossuth tér, amiről azt állítják, hogy megfosztották a fölösleges térelemektől. A Kossuth tér tetszik?

Tetszik s nem is. A problémám az vele, hogy már maga az Országház egy olyan épület, amiről, aki látja a történelmet, tudja, hogy egy háromszor ekkora ország Parlamentje volt. Nagyon nagy, és már a maga idejében rongyrázó volt. A monarchia Európa második legnagyobb hatalma volt, annak volt az egyik parlamentje. Ráadásul egy kivagyi parlamentje, nekünk ugye nagyobb parlament dukált, mint a bécsieknek. Csakhogy azóta kicsit más a helyzet. Ha hűek volnánk a történelemhez, meg a köztársasági eszméhez, s ha volna kis humorérzéke a mai kormányzatnak, – bocsánat, a parlamentnek -, akkor az épületmonstrum kétharmadát ki kéne adni határon túli startup cégeknek. Elegendő volna az egyharmada is a képviselőknek. És ugyanígy, a téren is meghagyhatták volna azt az egyharmadnyi fát, ami alatt az arra járók vagy a még ott lakók hűsölni szerettek, amit az átépítéskor kivágtak. S nem biztos, hogy feltétlenül az eredeti helyére volt muszáj visszavinni a Tisza István-szobrot, s hogy nem egy új lett volna ízlésesebb, már csak azért sem, mert biztosan nem kellett volna eltávolítani a Károlyi Mihályt sem, hiszen a történelmünk megtörtént, annak a tér története is a része. Az is velünk maradhatott volna. Ráadásul ez jó szobor, Varga Imre egyik kiemelkedő alkotása. A Kossuth térnek mindenki terének kellett volna megmaradnia, a fejlesztésnek a sokféleséget kellett volna kifejeznie. Az, hogy most egzakt, szabályos, építészetileg frappáns és grandiózus, bizonyos mértékig torz hatalmi ambíciókat tükröz. De a turistáknak jól bejön a birodalmi tér érzete.

Van-e olyan hely Budapesten, amit felhőtlenül szépnek tart és örül neki, ha ott lehet?

Hát ezt a helyet, ahol ülünk, még szépnek tartom, a Himfy utcát innen a teraszról nézve.

Itt nem változtattak semmit már nagyon régóta.

A harmincas évek óta itt állnak ezek a gyönyörű neobarokk épületek. Ott szemben, abban lakik Martinkó József, az Oktogon főszerkesztője. Amikor találkozom vele, azon nevetünk, hogy ő egy neobarokkban lakik, én meg ebben a bauhausban. De szerinte nem az a fontos, hogy az ember hol lakik, hanem hogy mit lát. Én kedvemre gyönyörködhetek a szép „neobarackban”, ő meg nézheti ezt a gyönyörű Le Corbusier-házat, amit Wanner János Corbusier-tanítvány tervezett. Szóval, ha azt kérdezi, hol jó lenni, hát itt a Gellérthegy aljának csendes kis utcájában. Hacsak nem jönnek éppen a rendszeres hétvégi bevetéseikre a túristák harci helikopterei. Mert akkor a zaj elől bizony be kell menekülni a lakásba.

Nagy vita zajlik építészek és befektetők körében, hogy kell-e lehet-e, szabad-e, és ha igen, akkor hol és hogyan Budapesten magas házat építeni. Mi a véleménye?

Én az építészeti nyelvről hasonlóan gondolkodom, mint Nádasdy Ádám a beszélt, vagy írott nyelvről. Hogy bármi megtörténhet az építészetben is. Az építészeti nyelv konvenciói is változnak, alakulnak, és ebből nem kihagyható a várost használó közösség építészeti nyelv-használata, azzal kapcsolatos ízlése sem. Rendszerint egy nagyobb közösség dönthet úgy, hogy magas házakkal fogja körül bástyázni Budapest belvárosát, akár a Hungária körúton kívül, vagy netán azon belül is. Eredhet ebből számos újszerű építészeti nyelvi lelemény, és ezek közt lehet majd sok, akár nagyon szép térbeli narratíva is, meg egy csomó rémes is.

Maga például ha tervezhetne felhőkarcolót, vállalná?

Már terveztem.

Ide Budapestre?

Naná, persze!

És mi lett vele?

Még nem épült meg.

Hova tervezte?

Azt nem mondhatom el, mert szigorúan titkos projekt.

De lehet, hogy valóban megépül?

Nincs kizárva.

Ó! Tehát akkor nem ellenezné, hogy nagyon magas épületek emelkedjenek a fővárosban.

Már késő. Egy héttel az áprilisi választás előtt jött a társadalom szándékainak képviseletére hivatott kormány nyilatkozata, mely szerint a kormány úgy döntött, hogy 65 méternél magasabb házakat nem lehet lesz építeni. Most ugyan ezzel ellenkező hírek is napvilágot láttak, de egyben biztos lehet, nem az építészek fogják eldönteni, hogy legyen-e Budapesten felhőkarcoló.

Tanács István interjúja megjelent az Európai Házak III. évfolyamának 2. számában

Ekler Dezső DLA, Piranesi-, Palladio- és Ybl díjas építész, szociológus. 2003-ban Príma Díjat kapott. Makovecz Imrét vallja mesterének. Munkái átmenetet képeznek a magyar organikus építészet és a nemzetközi biomorf építészeti irányzatok között. Tulajdonosa és vezetője az Ekler Építész Kft.-nek.

— Olvastam néhány rendkívül pesszimista szemléletű interjúját, amelyben azt állította: az emberi civilizáció a pusztulásba rohan, az utolsó előtti pillanatban vagyunk… Ha ezt komolyan gondolja, hogyan veszi rá magát, hogy házakat építsen – arra a kis Időre?
— Valóban úgy látom, hogy az emberiség fölszámolja önmaga létfeltételeit. De ez nem hiba, hanem „eredmény”. Annak a körülbelül kétszáz éves folyamatnak az eredménye, amelyben az emberiség áttért a hadtápgazdálkodásra, a háborúra való folyamatos felkészülésre. Ez független az egyes emberektől és a kisebb közösségektől. Én valóban a végállapot felől, az utolsó előtti pillanatból szemlélem ezt – de a szemléletemet nem pesszimizmusnak, hanem egyfajta derűs realizmusnak tartom, amelyben mestereim Paul Virilio és Jean Baudrillard francia filozófusok. Jobb a hazugságokat kiküszöbölni, és szembenézni a dolgokkal. Az őszinteségtől megkönnyebbül az ember. Gyakran eszembe jut, hogy szabad-e bármit is hozzátenni ehhez a pusztításhoz, hiszen köztudott, hogy az építészet élen jár a világ ökológiai megsemmisítésében. De hát az embernek van egy szakmája, hivatása, amit úgy is lehet művelni, hogy lehetőleg ne rontson a világ állapotán, hanem javítson.

— Hogyan indult a pályája?
— A hetvenes években jártam egyetemre. A nyolcvanas években szociológusként dolgoztam. Várostörténeti, városszociológiai, lakásszociológiai munkákat végeztem Tosics Ivánnal és Hegedűs Józseffel, akik ma is ennek a szakmának a prominensei. Ezek voltak az úgynevezett ellenzéki idők – ebben iskolázódott a társadalomszemléletem egészen a rendszerváltozásig. A nyolcvanas évek elején eljutottam Amerikába, onnan hoztam Paul Virilio akkor friss korszakos könyvét, a Pure War-t, amely jó tíz évvel később Színtiszta háború címmel magyarul is megjelent. Az az út és az a könyv döntően befolyásolta a nézeteimet. Amerika megdöbbentett. Egész egyszerűen a pusztulást és a végítéletet láttam benne. Pontosan átéltem, hogy az úgynevezett demokratikus rendszerben a társadalom egészének koncepciójáért, a működéséért senki nem felel.

— Pedig Magyarországról nézve Amerika akkor az álmok netovábbja volt, és azóta is követendő mintának számít.
— Valóban Amerika volt a minta, és semmi más nem történt, mint hogy az egész világot amerikanizálta a hadi társadalom kényszere, a hadi készülődés, a versengés tébolya. Ezt ott, akkor, a nyolcvanas évek elején már pontosan lehetett látni. Azóta mi is beszálltunk ebbe a tébolyba. Senki nem érti, miért zabálunk, pörgünk, utazunk annyit. Hát azért, hogy üzemben tartsuk ezt az állandó hadi készülődést.

— Beszélne erről bővebben?
— Már a középkori európai városok alapvetően logisztikai erődítmények voltak. A leghatékonyabb gazdasági egységeknek a fizikai eszközökkel védett sűrítményei. Ebben a formában ezeket a városokat a háborúra való készülődés hozta létre. Hogy közben zenét, katedrálist, egyetemet is termeltek bennük, az voltaképpen másodlagos kérdés. A 19. század második felében indult meg az igazán elképesztő logisztikai fejlődés: az ipari forradalom műszaki csodái, a vasút, a hajózás semmi másban nem nyerik magyarázatukat, mint az első világháborúban. Mindenki arra készült. Mindenki képessé vált rá, hogy egy-két nap alatt milliószámra vigye ki a katonáit a tűzvonalba. Meg is tették, aztán a hadseregek évekig ott dekkoltak a lövészárokban, és nem bírtak egymással. Korábban a katonai gazdaság és a katonai kaszt elvált a társadalom egészétől: a katonák békeidőben lovagoltak, célba lőttek és udvaroltak az úrilányoknak. Az első világháborús patthelyzet azonban nem volt eldönthető a teljes társadalmak militarizálása nélkül. Nemcsak Lenin jött rá a hadikommunizmus előnyeire, hanem a németek, a franciák, és Wilsonék is Amerikában. Az egész országot a hadiipar, a hadtápgazdaság szolgálatába állították. Akkor kezdtek a nők dolgozni, akkor hoztak létre bölcsődéket, hogy tudják nap közben hová tenni a gyerekeket, és persze az egészet elkezdték modernizációnak meg emancipációnak nevezni.

— Hogyan kapcsolódott mindez az építészethez?

— A huszadik század nagyvárosai is logisztikai városok: a korábban zömmel vidéken élő népességet be kellett telepíteni a városokba, mert a hadiiparnak termelő, de emellett fogyasztó tömegre is szüksége van. Az összes nagy ipari márkanév, a Skoda, az Opel, a Bayerische Motoren Werken mind hadiüzem volt. Az első világháború felduzzasztott egy káprázatos logisztikai gazdaságot, amit esze ágában sem volt senkinek leállítani – így az első világháború valójában nem is ért véget. A gyár, a vasútállomás, a kikötő – mindegyik egyben építészet is. A lakáslehetőségek megteremtése szintén. A fogyasztáshoz kereskedelmi központok kellenek – azokat is meg kell építeni. A haditársadalmat úgy lehet a leghatékonyabban üzemeltetni és csúcsra járatni, ha az egész civil társadalmat is felhasználom mint termelési potenciált, majd az így felpörgetett gazdaság termékeit elfogyasztatom ugyanezzel a népességgel. Ahogy azt Henry Ford megalkotta jól fizetett munkásaival és olcsó T- modelljeivel. Ez az úgynevezett fogyasztói társadalom, amelynek irracionalitása a logisztikai gazdaság irracionalitásában fogant. Semmilyen más módon nem magyarázható meg, miért fogyasztunk százszor annyit, mint amennyire Szükségünk lenne. A hadtáprabszolgákkal előállított terméket föletetik a fogyasztó rabszolgákkal. A Szovjetunió fölépített egy katonai társadalmat, ám ott a párját, a civil társadalmat éheztették, megalázták, és folyton politikailag próbálták mozgósítani – de hát az úgy nem működött. Az amerikai hadikommunizmus viszont igen. A fogyasztással kell mozgósítani. A cél az, hogy egy adott régió gazdasága állandóan csúcsra legyen járatva, így bármelyik pillanatban nyerő lehessen egy potenciális háborúban. Ezért kell Amerikának folyton háborúznia: a háború kiszolgálása, vagyis az amerikai rendszer exportja szükségszerű, és ma már az egész glóbuszra kiterjed. Ezt nevezik globalizációnak.

— Visszatérve az építészethez: mi a szerepe az ön által leírt folyamatban?

— A hadigazdaság egyik legfontosabb és leginkább irracionális szegmense a pénzpiac, amely mára célját vesztett, spekulatív, pusztító erővé vált. A pénzpiac hatalmas pénzfeleslegeket termel, ezek allokációja hozza létre a Kínában, Indiában, Oroszországban látható elképesztő folyamatokat, amelyek egészen Új dimenzióba helyezik az építészetet is. Az építész szakma, mára ennek az irracionális pénz- piacnak a logisztikai kiszolgálója lett. Hihetetlen mennyiségű épületet hoznak létre a világban. Ha csak a stagnáló gazdaságú Magyarországon néz körül, itt is láthatja, mit épített az elmúlt húsz év kapitalizmusa lakóparkokban, bevásárló központokban, ipari parkokban.

— Ön hogyan viszonyul ehhez a folyamathoz? Milyen építészet az öné?

— Százféle építészet van: pályázati építészet, állami építészet, korrupciós építészet, plázaépítészet, családi ház-építészet, vidéki építészet, újgazdag építészet, értelmiségi építészet…

— De ön személy szerint melyikben helyezi el magát?

— Ezek valójában nem építészeti irányzatok, nem stílusok, hanem elkülönült piacok. Minden piacnak megvannak a maga építészei, akik az esztétikai elveiket a piac igényeihez hajlítják. Én eléggé flexibilis vagyok, mindegyikbe egy kicsit belekóstolok.

— Láttam a honlapján a dunaújvárosi Penta Plaza tervét: mellette a Tesco egy Csúnya kocka, az Ön elképzelése pedig ötszirmú virágot formáz. Mi a különbség egy kocka formájú hadiraktár és egy Virág formájú hadiraktár között?

— A virág formájút nem építik meg. Ennyi a különbség.

— Miért nem? Abban is sok áru elférne.

— Egy Cora- vagy egy Tesco-áruház építészetileg pontosan kifejezi önmaga lényegét: egy hadiraktár, ahová beszállítanak meg elszállítanak. Ennek a formája hangár vagy barakk — térfelesleg nélkül szükségképpen ilyen lehet csak.

— Egy Virág formájú áruház talán elijesztené a vásárlókat?

— Látja, még az is lehet. Egy virág formájú épületnek a mai gyakorlat szerint jelentősége van például egy-egy város vagy régió kulturális üzenetének megfogalmazásában. Épülnek ilyenek, mint a grazi kulturális központ, vagy más nagyvárosok emblematikusnak szánt színházai, múzeumai. A rossz építészet szellemi cselekedet is egyben. A bevásárlóközpont lényegéhez hozzátartozik a szellemi leépülés ugyanúgy, ahogyan az ott vásárolható tömegáruk silány minősége. Egy ilyen megtervezett folyamatban ellentmondást keltene bármilyen szellemi megnemesedés, amelyet például az igényes környezet jelentene.

— Melyik volt az első épülete?

— A nagykállói tánccsűr, amely egy népművészeti tábor központi épületének készült. Említettem, hogy az egyetem után sokáig szociológusként dolgoztam. Építészként szinte autodidaktaként debütáltam, hiszen kívülről jöttem vissza a szakmába. A tánccsűr ízig-vérig Makovecz-ház, mert Makovecz Imre volt akkoriban a mesterem. Bocsánat a szerénytelenségért, ez később világhírű épület lett, sok helyen publikáltak róla, díjakat nyert külföldön.

— Táncolni a Tescóban is lehetne. A nagykállói tánccsűrnél hogyan alakult a funkció és a forma viszonya?

— A tánccsűr 1986-ban épült. Azok az évek több szempontból varázslatosak voltak. Azt hittük, ha vége lesz a kommunizmusnak, a régi társadalmi és kulturális minták újra érvényre jutnak, a hadi őrületnek is vége szakad. Halálosan komolyan vettük a hagyományápolást, a magyar kultúrát, a természet közeliséget. Abban az időben virágzott a táncházas kultúra, amelynek otthont teremtettek azok az épületek. Lehet, hogy mára ez is egy zárvány lett, mint a Volkswagen bogár fan klubok, egy a sokféle szubkultúra közül. De mégiscsak húsz éve már, hogy nyaranta több mint ezer gyerek táncol azon a helyen, és máig autentikus erdélyi meg dunántúli népzene szál benne.

— Borászatot is épített a Hegyalján.

— A disznókői borászat és traktorgarázs 1993-95-ben épült. Erről tavaly közölt cikket egy angol szaklap, az Architecture Design, és véletlenül 2001-et írtak az építés évének. Vagyis még 2001-ben is újnak, és divatosnak tűnhetett szakemberek számára is. 1993 körül kezdett formálódni nyugaton az úgynevezett folding építészet, amely plasztikus, bőrszerűen, drapériaszerűen csomagoló építészet, és ma az egész világot uralja. Ebben a szellemben épült az én disznókői traktorgarázsom 1993-ban. A Hegyalja vulkanikus krátereire hasonlít, és sokan mondják: olyan a formája, mint a tokaji hegy kontúrja. Ez az épület érdekes kapocs talán a Makovecz-féle magyar organikus építészet, és a 90-es évek óta kibontakozott nemzetközi folding vagy biomorf építészet között. Szerencsém is volt, mert a megrendelő, Jean Michel Case, a francia Axa biztosítóbirodalom egyik vezetője, aki a borszakmának is az egyik legtekintélyesebb ottani képviselője, ideális mecénás volt. Teljesen szabad kezet adott építészeti kérdésekben, holott például a borászati folyamat minden részletét aprólékosan beszabályozta.

— Mostanában több helyen méltatták a péceli iskolát, amelyet szintén Ön tervezett. Ez mennyiben volt más, mint a korábbi munkái?

— Az iskola a Ráday kastélynak a kertjében, udvarában épült, 2002-ben terveztem és 2007-ben adták át. Pécel maga nagyon fontos hely a magyar kultúrtörténetben: ott volt Ráday Gedeon könyvtára, ott gyülekeztek a reformkor irodalmi nagyságai. Aludt a kastélyban Petőfi Sándor és Jókai Mór is – utóbbi éppen a nászútján. A barokk kastélyhoz épülő városközpontba kellett megépíteni az iskolát úgy, hogy valójában nincs is utcai homlokzata. Vagyis egy barokk kompozíció részeként terveztem meg az iskolát. S ahogy a barokk stílus dinamikáját is az adja, hogy – gyakran illuzionisztikusan – újabb és újabb terek nyílnak váratlanul egymásból, itt is a belső és külső terek áramlása, egymásba fonódása a fő jellegzetesség. Az iskolát a sokféle kötöttség ellenére egyetlen dinamikus ívre fűztük föl, amely része a kastély kompozíciójának is. Ebben a dinamikában van történetszerűen elmesélve, mi az, ami a gyerekeket az épület belsejében várja. Aula, étkező, osztálytermek sora, a ház csúcsán a rajzteremmel, fölötte a zeneteremmel, ahol az iskolai élet legjava zajlik.

— Min dolgozik mostanában?

— Lakóházakon, illetve siófoki üdülőkön, irodaházakon a Déli pályaudvarnál, a Gellért-hegyen és a nyolcadik kerületben.

— Hány épületen tud szinkronban dolgozni?
— Általában nyolc-tíz házon dolgozunk párhuzamosan.

— Olvastam, hogy az egyik épületének „hajóformája” van. Miért választ természeti képeket az építész?

— A jó építészetben mindig tetten érhető a nagyítás. Különös, titkos, rejtélyes mozzanat ez, bár talán egyszerűen is megmagyarázható. Az épületet utánzó épület rém unalmas. Az irodalomban is az a jó metafora, amelyik egy külső témát emel be. Ha az építész ragad meg egy külső metaforát, akkor nagyítania kell, mert nem az épület léptékéből veszi általában a mintát. Makovecz Imrének vannak fej alakú, borda alakú, emberi aurát formázó épületei. Az egyiptomi oszlopfők többméteres kőbe felnagyított sáslevelet formáznak. A görög templomok felnagyított kis fakalyibák. Akkor jó az épület, ha jól azonosítható archetípusos formák is megjelennek benne.

— Magyar építészként megbecsültnek érzi magát?

—Társadalmi értelemben igen: elegendő nyilvánosságot kapok a gondolataimnak, kitüntetést és rangokat is érdemen felül kaptam. Ugyanakkor nem dolgozhatok eleget. Ötvenöt évesen az életem delelőjén vagyok, és sokkal több jó épületet tudnék csinálni. S így vannak a kortársaim is.

— Miért nem csinál?

— Mert sok munkám nem épül meg. Ennek rajtam kívül álló okai vannak, véletlenek, talán egy pechsorozat – de nem érint kellemesen.

— Volt-e ambíciója, hogy globális sztárépítész legyen?

— Ilyen ambíciója csak annak lehet, aki vezető, gazdag országból származik, vagy ilyenben él.

— Nem keserítette meg, hogy a nyolcvanas években úgy tűnt: kinyílik a világ, de aztán az akkor fiatal értelmiségi nemzedék új korlátokkal találta szembe magát?

— A késő-kádári presszós értelmiségi világ értékei érvényüket vesztették. Aki azokhoz hű maradt, az Kondor Bélásan, Huszárik Zoltánosan, Nagy Lászlósan bele is pusztult. Aki rugalmasabb volt, tudott változni, az életben maradt, karriert csinált – de mára már maga sem tudja, mit gondol valójában. Aki pedig megpróbálta, de nem tudta bevenni az újabb és újabb kanyarokat, az meghasonlott önmagával; nem olyan pályát futott be, amilyenre a tehetsége predesztinálta volna. Mi az egyik rendszerváltó nemzedék, akik a 80-as években indultunk, talán szerencsésebbek voltunk, de mi is ráfáztunk azért. Férfikorunkban két-három embernek való feladatot kellett ellátnunk: egyetemen oktatni, saját házat építeni, gyereket nevelni, tájékozott értelmiséginek, mérvadó művésznek lenni, nyelvet tanulni, külföldi kapcsolatokat építeni, vállalkozást indítani, kapitalistának lenni – több nemzedéknyi hátrányt egy szűk emberöltő alatt behozni. A mi nemzedékünk is tele van idő előtt meghalt vagy megkeseredett emberekkel.

A 18. századi térképek alapján ha megállnánk a Kiskörúton, a régi városfal előtt, a Dob utca felé legelőt látnánk. Majd a napóleoni háborúk után gazdagodásnak indult város nekilátott kihasználni a legelőt. Először szántani kezdtek a Király utca és a Dohány utca között. Egy idő múlva rögzültek a birtokhatárok. A Síp utca, a Holló utca stb. egy-egy ilyen szántóparcella határán van. Később a hosszú szántókat hosszában feldarabolva kezdték kertnek használni. Ezek a kertek akkorák voltak, mint egy mostani mély Király utcai telek, elöl egy-egy kis villával. S amikor növekedett a lélekszám, a kerttulajdonosok felosztogatták és eladogatták a telkeket házhelynek. Szolgalmi utakat nyitottak, hogy a telek belsején kialakuló kis parcellákhoz is be lehessen jutni. Ezek a befúrt kis utcák lettek a mai keresztutcák, a Nagydiófa utca, ahol egy nagy diófa állt, vagy a Kisdiófa utca, a kis diófával.

A 19. század legelején elkezdődött a bérházépítés. Az első az Orczy-ház volt 1800-ban, egy háromudvaros nagy bérház a mai Madách-házak helyén. Pesten az 1800-as évek elejéig gyakorlatilag nem lakott zsidóság, hanem Óbudáról jártak be piacozni az úgynevezett Zsidópiacra a mai Deák tér helyén. Csak II. József türelmi rendeletét követően merülhetett fel, hogy a zsidók beköltözzenek a városba. Amikor ők is úgy ítélték meg, hogy bízhatnak a türelmi rendeletben és a társadalom toleranciájában, a Zsidópiac sarkától kezdtek maguknak lakást keresni. Ezzel egy időben a mai Király utca sarkán, az Orczy-ház közepén fából felépítették az első pesti zsinagógát.

Az Orczy-ház az Orczy nevű Pest megyei nagybirtokos család telkén épült. Ez azért érdekes, mert a kisebb telkek felaprózása inkább csak a polgári tulajdonú telkeket érintette. Az arisztokraták kivártak. A városfalhoz közeli legjobb telkek az ő kezükben voltak. Az Astoriánál lévő Természettudományi Kar is ilyen egyben maradt telken épült. Így került a Nemzeti Múzeum a Kiskörút mellé, és emiatt van a Rádió környéke tele palotákkal. Ugyanezért van, hogy a később tervezett Madách út környékén nem születtek keresztutcák.

Tehát a 18. század végéig létrejövő kis parcellákon, a falusias házak helyén a 19. század elejétől, majd főként a közepétől egyre-másra születtek a gangos, bérházak. Valamint a zsidó lakosság is növekedett. A nagyon szűk telkeken három-öt emeletes, egészségtelen, gangos sötét házak születtek. Hanák Péter szerint egyfajta balkánias temperamentum hozta magával a gangos házat, mert Pesten a különböző társadalmi rétegek szerettek keveredni. Szerintem ez fordítva volt. Nagyon kis telkeken kellett építeni jól kihasználható bérházakat, ezért a geometriai adottság és az előtte lezajlott másfél százados történelmi véletlenek sorozata hozta magával ezt a befele nyitott háztípust. Hihetetlenül flexibilis térbeli rendszer jött létre, mivel az utcai lakásokba középosztálybeliek, a sarkiakba akár felső osztálybeliek is költöztek, míg a hátsó lakásokat a proletariátus foglalta el. Valóban létrejött a nem szegregált, kevert társadalom térbeli kerete.

Ez a 19. század története. Előbb egy Mária Teréziás barokk társadalom spontán módon létrehozott egy komplett utcarendszert, egy városszövetet, minden terv nélkül, majd a gyorsan gazdagodó Pest végrehajtotta a polgárosodást, és egy falusias adottságú városban a gangos házakkal megteremtett egy világvárost. A harmadik felvonás 1900-ban kezdődött, amikor a Mozsányi Károly vezette Erzsébetvárosi Polgári Egylet tagjai kérvényt írtak alá a Madách sétány megépítésére. Becslésem szerint az aláírók fele volt zsidó polgár, fele pedig keresztény. A legjobb szándékkal jártak el, mondván, hogy friss levegőhöz és üzleti lehetőséghez juttassák a városrészt. Kérték a Fővárostól, hogy ők is kaphassanak Andrássy utat. Ez a terv azóta 150-200 változatot élt meg, és története a városban való gondolkodás 20. századi paródiája.

Maga az alapfeltevés volt téves. 1900-ban még nem kellett tudni, de később igen, hogy a 20. század nem engedi meg a haussmannos sugárút-nyitásokat. Mindinkább bebizonyosodott, hogy nem így kell várost építeni. Le Corbusier-vel az építészet eljutott oda, hogy a városépítésnek egyetlen akadálya a város maga. A Madách út is erről szólt. Nem vették észre, hogy ott város van: a város ellenére próbáltak várost építeni. Egyszerű nyelvre lefordítva, rá kellett volna jönniük, hogy nem hosszában kell a városrészen utat nyitni, mint a Madách út akarta, hanem keresztben, kis mellékutcákat.

Pedig a kilencszázas évek elején a Gozsdu-udvar építői a példát is megmutatták. Ott, ahol korábban mély telkek voltak, keresztutcák nélkül, átjáróházakkal kell lazítani a szerkezeten. Anynyi, hogy két házat összekapcsolok. Ez magától megtörténik, mert házról házra megépülhet. Látni kellett volna, hogy az inkriminált részen már száz évvel ezelőtt elkezdtek spontán módon átjáróházakat nyitni. Nemcsak a nagy zsinagóga mellett, hanem a Madách Kamaránál, a Rumbach Sebestyén utcánál, a Dob utca felől. Máig működő átjáróházak születtek, amik hozták az új század megoldását: úgy lehet a nagy háztömbök belsejét kihasználni, ha megnyitom őket 20. századi keresztutcákkal, vagyis átjáróházakkal. A Gozsdu-udvar lett a legélénkebb kereskedőutca a környéken. Amikor a Király utca és a Paulay Ede utca betelt a bőrös, szűcs, fehérnemű-készítő és egyéb iparokkal, és a Holló utcát elfoglalták az órások, az ékszerészek saját utcát tudtak nyitni ebben a hosszú átjáróházban, az alsó szinten üzletekkel, az emeleten utcai minőségű polgári lakásokkal. Ezzel szemben volt vak száz éven át a városfejlesztő politika, és erőltette a maga 19. századi megoldását bontással, tömbök átvágásával, vagyis a Madách úttal. Egy tömbnyit sikerült megépíteniük belőle. A Gozsdu-udvarnál kénytelenek voltak megállni.

S lassan a mához érve, minden politikai kurzus örökölte az előzőtől a Madách út tervét, átdolgozta, átalakította, majd nem csinált vele semmit. Kivéve egy dolgot: hogy a terv útjában lévő házakat lezüllesztette. De a keresztirányú építkezés senkinek nem jutott eszébe.

12-15 évvel ezelőtt lerajzoltam, hogyan kellene hozzányúlni a negyedhez. Máig sem érdekel senkit. Minden maradna úgy, ahogy van, csak az udvarok hátulján kapualjak születnének. A homlokzatok lebontását azonban semmi nem indokolja. Néhány háztömb új rendezési tervének megbízott készítőjével pár óra alatt vissza tudtuk rakni az öszszes házat, amit csak azért bontanának le, mert az előző tervek az utcafronti homlokzat úgynevezett szabályozási vonalát az utca kiszélesítése érdekében beljebb vitték. Az oka az volt, hogy a tömbökön áttörő Madách útnak egy-egy utcához érkezve kis teresedése legyen, imitálva valamiféle barokkos megérkezést. De erről lemondva okafogyottá vált a dolog, és megóvhatóvá a jelenlegi struktúra. Belül pedig építhetnek magasabbra. Ha nem zavarja a képet, miért ne mehetnének feljebb egy-két szinttel?

Az átjárósítás pikáns, de üzletileg nagyon érdekes vonzata, hogy ehhez egyfajta üzletet kell kötnie a városnak és a befektetőnek. Van egy jogi lehetőség, megnéztem az építési szabályzatban, úgy hívják, hogy a terület közhasználatra való átadása. Úgy lehet jó átjáróházat építeni, ha nem zárom be a kaput, vagy legalább nap közben megnyitom a közhasználat számára. Ez a lakók és főleg a tulajdonos befektetők számára nagyon előnyös lehet. Londonban a belváros leggyönyörűbb részeinek házain, kertjein, udvarain nappal át lehet járni, és csak este csukják be a kapukat. A Gozsdu-udvarosítás pénzügyileg nagyon előnyös lehet, ha a befektető, aki ma lakóházakat épít, meghagyja az utcai homlokzatot, bent luxuslakásokkal megy fölfelé, a földszint szükséges részét átadja közhasználatra és üzleti hasznosításra.

Az 1720-as években alakul ki a mai Dob utca, a Felső kertek közti út (Obergartenweg), miután a Kerepesi országúttól (Rákóczi út) északra fekvő szántókat kertekre kezdik osztani

1760 körül javában zajlik a szántók és kertek házhellyé parcellázása. Sorra születnek a keresztutcák, köztük a mai Kazinczy utca, Dob és Király utca közti szakasza, két kert 17 kis zsellértelekre osztásával

Az 1790-es évekig kiegészülnek és sűrűsödnek a keresztutcák. Ekkor keletkezik s kapja nevét az ott álló fákról a Nagydiófa, a Nyár és az Akácfa utca. Az Esterházyak és Orczyak birtokában lévő, városhoz közeli kerteket nem osztják fel, ezért ritkábbak ott az utcák

1840-ig megszületnek a keresztutcák, például a Holló és a Rumbach Sebestyén utca. A nagy árvíz után nyitják a Hermina teret és a Klauzál teret, valamint a Wesselényi utcát. A kinagyított részlet az 1880-as állapotot mutatja, a bérházakat, amelyek zsellértelkekre és kertnyi parcellákra épültek

A Sugár út és a Nagykörút a századfordulóig épülnek. A Morzsányi és társai által 1900-ban benyújtott terv (Erzsébet sugárút) az Andrássy út párja szeretne lenni. Egyetlen későbbi terv sem javasol egyenes útvonalvezetést

A BVTV kollektívájának 1953-as javaslata II. Gyula pápa és Haussmann báró szellemét idézi sztálini modortalansággal. Az 1980-as BVTV-terv röcögtetett panelházakkal kísérve visszagörbíti a sugárutat a Király utcába

Két Madách út-terv a 20. századból. A végleges szabályozási terv 1936-ból a megépült torkolati térrel; és egy Le Corbusier ideáit követő javaslat 1938-ból, amely a zsúfolt bérházak helyén korszerű sávházakat kívánt emelni

Az 1990-es állapot A 2080-as (feltételezett) állapot

A (tér)képek forrása:
Ekler Dezső az Országépítő 1994/2 számában megjelent cikke.

Másképpen szemlélve a várost és a társadalmat 2. rész

Az elfelejtett övezet

Az Építész Közlöny Műhely előző számában hosszabb interjúban faggattam Budapestről Ekler Dezső építészt. Be kell vallanom, akkor a Belváros problémáinak boncolgatásánál nem jutottunk tovább. Így a másik nagy téma, a külső kerületek – amelyeket Ekler találóan „elfeledett övezet”-ként aposztrofál – helyzete az alábbiakban kerül terítékre.

Rubóczki Erzsébet: Sarkosan fogalmazott a városról, Budapestről előző beszélgetésünkben, amikor a határain kívül terjeszkedő, nagy területen szétfolyó falunak, sajátos genetikai hibákkal bíró városnak nevezte, amely nem úgy fejlődött és nem úgy fejlődik jelenleg sem, ahogy az európai nagyvárosok többsége. Beszélgetésünk második részében erről a szétterülő városról, a külvárosi területekről és a szuburbanizáció sajátosságairól kérdezném, melyekről szintén kritikusan gondolkodik.

Ekler Dezső: Valóban, amiről beszélünk, talán a legfontosabb kérdése Budapest történetének. A mai külső kerületek léte és egész alkata a város genetikai hibájára utal, arra, hogy a város belül túl sűrűn, kívül túl ritkán lakott. Budapest a 20. században nem volt képes városiasan fejlődni, ezért a városhatáron kívül kezdett tovább épülni. Aki ezzel nem számol, az nem fog jól dönteni a fejlesztési kérdésekben. Ebből a tudattalanunkba szorított tényből ered a város számos betegsége, melyekben ma is szenved.

RE: Hogy érti azt, hogy szenved?

ED: Abból kell kiindulni, hogy egy fejlesztés mindig társadalmi nyereségre törekszik – ez alapelv –, de ennek megfelelően mindig számolnunk kell a társadalmi veszteségek lehetőségével is. Köztudott, hogy nemcsak GDP van, hanem ennek kontrájaként elkönyvelhető veszteség is, amely miatt például a közös jövedelem nem tud valódi nyereséggé válni. Francis Fukuyama (1952–; amerikai politikai közgazdász és filozófus – a szerk.) használja ezt a kifejezést például a falfirkákra, a gondozatlanságra, egyáltalán a szlömösödésre és mindarra utalva, ami leértékeli az ingatlanokat, és amitől akár egy egész városrész tud leértékelődni. Azt kell látni, hogy Budapest szétterültsége és falusias mivolta hosszú távú társadalmi veszteséget generál.
De miről is beszélünk? A 19. században kialakult klasszikus Budapestnek az 1890-es évektől az 1920–1940-es évekig megépült egy lélekszámban hasonló, szegényes, kisvárosias és falusias párja, a városon kívül. A városhoz vonzott migráns tömegek ugyanis nem találtak alkalmas lakóhelyet magában a városban, ezért a határán kívül kényszerültek letelepedni, és ott kezdték élni budapestinek számító életüket. Vagyis már az I. világháborút megelőző évtizedtől a város többé nem urbanizálódott, hanem szuburbanizálódott. A háború, Trianon és a gazdasági válság mindezt tömegessé és véglegessé tette. A mai külső kerületek ennek a század eleji exodusnak a teremtményei. Ez a végeláthatatlan falugyűrű pedig sajátos társadalmi veszteséget konzervál: a nagyváros szolgáltatásaitól és kényelmétől megfosztott szegényes élethelyzetet.

RE: Hosszú évtizedek alatt kialakult és a jelent is meghatározó szituációról adott most helyzetértékelést, amit tovább súlyosbított az elmúlt húsz év: a város közepéből a külső területekre, illetve a környéki településekre kiköltöző további több százezer fő „fejelte meg” az addigiakat.

ED: Mindaz most, száz évvel később megismétlődött, és ez igazi tragédia. Az elmúlt, nagyjából két évtizedben hasonló következményekkel járó szuburbanizáció zajlott, mint az előző század elején. És nemcsak a belvárosból, hanem az egész kétmilliós városból költözött ki az a három-négyszázezer ember, akik így megfosztották magukat a városiasság előnyeitől. Kényszeresen ismétlődni látszik a folyamat, amely tartósítja a vesztes helyzetet. S erről megint nem nagyon beszélünk. Sőt, körvonalazódni látszik egy újabb hibás döntés – a főváros most elfogadott hosszú távú fejlesztési elképzelésére gondolok –, mely a megoldást továbbra is a rozsdaövezetek benépesítésében látja. Holott vélhetően nem ez volna a megoldás kulcsa, hiszen a kiköltözést sem az átmeneti övezet beépítetlensége determinálta, sokkal inkább a külső övezet, a Budapesthez 1950-ben csatolt egykori peremközségek sora, amellyel az elmúlt évtizedekben nem sok minden történt.

RE: Most ugyan Budapestről beszélünk, de általánosítható-e ez a helyzet a nagyvárosok és környezetük viszonyára is? Illetve mennyire speciálisan fővárosi vagy hazai jelenség például a „szétterülés”?

ED: A városok és azok külterjes részeinek, egyáltalán agglomerációjának a viszonya általánosan vet fel kérdéseket, azt mondanám, országosan kellene ezzel foglalkozni, mert ez a jövő egyik alapkérdése. Gondoljon az ökológiai szempontokra és a takarékosságra. Ez a fajta szétterülés magyar sajátosság, Prága, Bécs és Zágráb a húszas évektől nagyjából tovább tudta folytatni a belülről kifelé történő városiasodás trendjét. Budapest erre képtelen volt, társadalmi és politikai konfliktusai meg a tőkehiány miatt, s ez torz városszerkezetet eredményezett. A leértékelt, városon kívüli családi házas lét tartósan fennmaradt, és nem véletlen, hogy az elmúlt húsz évben megismétlődött a kiköltözés. Itt persze azokat az alapkérdéseket kellene tisztán látni, hogy vajon a családi házas szuburbán létformához kötődő álmok és vágyak nálunk mennyire reálisak, és vajon mennyiben erednek a szegénységből, s mennyiben teremti őket a vélt vagy a valós gazdagodás. Én az előbbire voksolnék. Amerikában a szuburbán életformát a II. világháború utáni hatalmas, tervszerű intervenciós kormányprogram indította be. Állami pénzen épített autópályákat, gyártott családi házakat, támogatott autógyártást, gyakorlatilag nem másért, mint hogy fenntartsa Amerika háborút nyerő logisztikai készségeit. Miért is építették volna le az iparukat, amely hadtápcélokat szolgáló fejlesztések eredménye volt? Iszonyatos méretű állami szubvencióval, hitelekkel, támogatott benzinárakkal építették ki kontinensnyi méretben a várostalan életformát. Azt az életformát, amely – s ezt mindenki tudja – a földi civilizáció ökológiailag legpusztítóbb találmánya, és mellesleg olyan gazdag hadiállam kell a fenntartásához, mint Amerika. Nálunk a hasonlóan tehetős kevesek engedhetik meg maguknak ezt az életmódot, ők azok, akik ma a főváros nyugati határán túli jómódú községekben élnek. Egy olyan országban, ahol az autózás drága, ahol nem tudnak utat építeni, ahol hitellel nem támogatják a parcellázásokat, és nincsen ipari és szolgáltató háttere a terjeszteni kívánt „város előtti” életformának, ott mindez nem a gazdagsággal lesz egyenlő, hanem az elszegényedéssel. Ezt éli most meg a többség, aki ebben a szétterülő agglomerációban él, és egyébként már szívesen jönne befele. Ám ennek nincs meg a helye és a lehetősége. Nemhogy az agglomerációban, de a városon belül sem. Sőt, a dolog itt is éppen ellenkező irányba látszik fordulni, mert például a korábban kisvárosias jegyeket mutató külső kerületek is kezdik elveszíteni ezeket a készségeiket. Egyfunkciós autós alvóvárosokká kezdenek válni, holott változatlanul a korábbi, kisvárosi karakterükre predesztinálná őket térbeli és piaci pozíciójuk is. Mintha tévesen ítélnénk meg a külső lakóövezetet, és nem látnánk jól a benne rejlő lehetőségeket. Ha ezt tisztázzuk, talán jobban értjük majd Budapestet is.

Beépítésre és városias kialakításra szánt területek Budapest környékén, 1943

RE: Úgy érzem, nagyon súlyos diagnózist vázolt fel, de van-e elképzelése arra, hogy ez miképpen oldható meg?

ED: A kérdés jogos, a problémát érzékelték az elődeink is, és a megoldást is megtalálták rá, már az 1940-1943 között kidolgozott városfejlesztési programban! Ekkor született meg az a terv, amelyet alapos előkészítő munkával a Magyari Zoltán-féle legendás társadalomtudós, földrajzos társaság állított elő, és amelynek térképén látható, hogy a külső, becsatolandó kerületeket „városias kialakításra szánt terület”-ként említi. A városhatáron kívüli teljes övezetről – a mai külső kerületekről – tehát már akkor úgy döntöttek, hogy azokat városiasítani kell.

RE: De ez nem történt meg sem akkor, sem azóta.

ED: Nem bizony, ezért a feladat ma is ugyanaz, vagyis a külső övezetek városiasítása volna, pontosabban lett volna. Mi pedig éppen az ellenkező irányba megyünk. Mindenki a rozsdaövezeten „matat”, amivel semmi tennivaló nincs, mert beépíthetetlenül nagy terület, s tekintve a piaci viszonyokat, megfelelő beruházó és építő szervezet sem igazán képzelhető most mögé. Úgy látom, hogy az egyetlen „önjáró” lehetőség a külső kerületek városiasítása volna, akár egyetlen szabályozási tollvonással.

RE: Milyen tollvonásra gondol?

ED: Egyszerűen a külső kerületekre vonatkozó építési szabályok módosítására. Ám, mielőtt érvelnék mellette, engedje meg, hogy kicsit bővebben összefoglaljam e kerületek helyzetét, s azt, hogy milyen politikák vezettek ehhez. A külső övezet családi házaiban közel annyi ember lakik ma, mint a belvárosban. A „száz éve” itt élők a társadalom szerényebb státuszába sorolhatók, soha nem lakott itt nagypolgárság, s az értelmiség sem volt korábban számottevő, őket az utóbbi húsz év hozta ide. Mit gondol, mikor került először ez a zóna a politika homlokterébe? Nos, a szélsőjobb harmincas évek végi előretörésekor. Ekkor erősödtek fel a külső községgyűrűt a fővárossal egyesítő kezdeményezések. Mégis Rákosi lett az, aki a vörössé lett helységeket 1950-ben Budapesthez csatolta, és ezzel megvalósította a megelőző fél évszázad polgári politikusainak Nagy-Budapest álmát.* A kékcédulás szavazást Pesten eldöntő, sajátosan szegregált, hol potenciálisan nyilas-, aztán meg kommunistaszimpatizáns „város előtti” réteg tehát 1950 óta Budapest lakója. Viszonzásképpen azonban szinte semmit nem kapott. A párt magára hagyta az új kerületek zömét, kisebb lakótelepekkel csak a Duna menti munkás-exvárosokat jutalmazta. A kispolgári negyedek a szocialista érában mindvégig fejlesztések nélkül maradtak, s a hetvenes évek lakótelepeit leszámítva, városiasítás szempontjából a várospolitikusok máig megfeledkeznek róluk. Pontosabban, a lakótelep-építés utolsó hullámának tízemeletes paneljei a becsatolt Duna-közeli kisvárosok infrastruktúráját „rabolták” ki Óbudán, Újpesten, Kispesten, Erzsébeten, Csepelen, Budafokon, és a monstrumtelepekkel a városkák eredeti központjait voltaképp elpusztították. Még ha a hetvenes és nyolcvanas évek produkáltak is valamennyi városiasodást a családiház-tengerben – általános iskolákkal, némi kereskedelemmel, kultúrházakkal –, de gimnáziumot már ritkán, s a városiasság további, magasabb fokú intézményeit, attribútumait még kisebb eséllyel szerezhették meg. Gyakran utcaburkolatra
és csatornára sem futotta; nem egy rákospalotai, csillaghegyi utcát csak a kilencvenes években csatornáztak és aszfaltoztak le. Vagyis alapvetően megmaradtak a csóró, egyfunkciós kertvárosias létben, közepükön egyfunkciós lakótelepekkel. Ha azt kérdezi, hogy mit kezdett a Demszky-éra a sivár, külterjes kerületekkel, azt kell mondanom, szinte semmit. Pontosabban, kaptak hatalmas plázákat a szomszédos
rozsdaövezetben és kinn a mezőkön, hogy oda járhassanak vásárolni autóval, busszal, minek következtében maradék vagy éppen éledő boltjaik és vendéglőik, mozijuk rendre elsorvadtak. A régi községközpontok és polgárosult vásárlóutcák eltűnésével eredeti komplexitásukat végképp elveszíthetik ezek a területek.

Budapest övezetei és a fejlődés fázisai övezetenként

RE: Ha jól értem, a külső, családi házas részek kezdenek az agglomeráció autózós telepeihez hasonlítani. De hogyan függ össze mindez a tömeges kiköltözéssel?

ED: Megkockáztatható, hogy a tömeges költözés többek közt azért következhetett be, mert a város olyan mértékben maradt egyszerre túl- és alulurbanizált, hogy nem volt hova költöznie a városon belül családot alapító és kertes házakba vágyó fiataloknak. Egyszerűen nem volt privát kertes házakból kínálata, és ma sincsen. Látni kell viszont, hogy most a külső övezetet „lépte át” a kiköltözési hullám úgy, ahogy évszázaddal korábban az átmeneti zónát. Az elmúlt húsz évben vákuumos, azaz új népességet nem vonzó területté lett a külső övezet is, s a város egészével együtt lélekszámában fogyatkozott, miközben az agglomeráció ugyanilyen tempóban gyarapodott. A külső övezet nem volt fogadóképes, átépülése, városiasítása nem volt előkészítve, ezért az újabb kimenekülés, s ezáltal a város kudarca is, mondhatni, kódolva volt. Ideje szembenézni ezzel az ismétlődő hibával, hisz kikerülhetetlen kérdése a város fejlődésének, hogy miként tudná a távlatilag prognosztizált népességfogyást mérsékelni és a metropolisztérségben várható növekményből valamennyit lefölözni. Sokan látják, hogy a szuburbanizáció többszörösen is dzsentrifikál, azaz közvetve szegényít. Budapest társadalmi és demográfiai státusza folyamatosan gyengül azáltal, hogy a fiatal és képzettebb rétegei kiköltöznek, s az idősebbek és képzetlenebbek maradnak. A kiköltözőknek viszont a városi léthez mért státusza romlik hosszú távon, mert megfosztják magukat a város előnyeitől. A nagy távolságok miatt elesnek a városi szolgáltatásoktól, gyerekeik kényelmes és nívós iskoláztatásától, egyszóval a közösség és közelség előnyeitől. Sokan írják, hogy mindez ökológiai értelemben is hihetetlenül pazarló, és nemcsak privát, hanem közösségi vonatkozásban is drága, illetve nehezen fenntartható létforma. Az ésszerűség a sűrítést, a könnyű elérhetőséget, az autó nélküli életformát, a gyerekek gyalogos életformáját feltételezné, mindeközben az autózás rabjai lettek azok, akik a hitelt sem tudják fizetni a házaik után, nemhogy két autót fenntartani. Ugyanolyan katasztrofális leértékelése ez a városhoz költöző fiatal, kisgyerekes népesség életvitelének, mint a száz évvel ezelőtti kívül rekedés volt. S bár nem az agglomeráció kérdéseiről beszélgetünk, be kell látnunk, hogy a demográfiailag egyedül életképes településgyűrű sorsdöntő hatással lesz a város fejlesztésére, és viszont.

Budapest városfejlesztési koncepció – összefoglaló, 2003. (forrás: Fővárosi Polgármesteri Hivatal Főépítészi Iroda)

De beszélnünk kell a főváros körüli régió egészéről, az úgynevezett metropolisztérségről is. Már most is, de hosszú távon is a demográfia jövője, hogy az országnak bizonyos részei teljesen elhalnak, kiürülnek, és mindenki a nagyvárosok köré igyekszik költözni: többek között Győr környékére, Székesfehérvárra, Szeged köré, és leginkább a budapesti agglomeráció körüli régióba. Ezekben a nagyváros körül kialakuló gyűrűkben van Magyarország jövője a következő harminc évben. Ezt a jövőt szorítja ki még ma is a budapesti fejlesztési politika a városból, miközben megállíthatatlanul települ köré az egész ország, sőt a Kárpát-medence vándorló magyarsága. Véleményem szerint megérett az idő arra, hogy a város állást foglaljon abban a kérdésben, milyen sorsot szán a külső övezetnek. Hiszen szinte önmagát kínálja a konklúzió, hogy ez az övezet lehetne a megoldás kulcsa. A drámai migrációs folyamatok hatására a főváros külső kerületei jól láthatóan kezdenek felértékelődni, és ez bizony új alternatívák megfogalmazását igényli.

A magyarok belföldi vándorlása (forrás: Heti Válasz XII. évfolyam 28.szám, 2011 július 14.)

RE: Ahogy magát hallgatom, azon töprengek, hogy miért olyan nehéz meglátni a várható történéseket? Vagy inkább azt kérdezem, kinek kellene látnia, tudnia, gondolkodnia arról, hogy mi várható? És most nem jósokra gondolnék, akik üveggömbből, a madarak röptéből vagy bármi másból olvassák ki a jövőt.

ED: Hajtsunk végre egy gondolatkísérletet! Mi történt volna, ha az 1943-as terv szerint az akkor még csak Budapesthez csatolni kívánt, „potenciális budapestiekkel” lakott külső kerületeket valóban elkezdték volna városiasítani úgy, ahogy jónak gondolták. Vagyis nem lakótelepeket építettek volna, hanem egyszerűen megváltoztatták volna a szabályozást, a 20 százalék helyett akár 40 százalékos, emeletes beépítést támogatva, vagyis ahol addig csak családi házakat lehetett építeni, építhettek volna bérházat vagy emeletes társasházakat. Bárhol jár ma a külső kerületekben, nyomokban találhat mementóként ilyen, harmincas-negyvenes években épített házakat. Csillaghegyen, ahol élek, itt állnak a Rómain, a régi város határán az emeletes, kapualjas, városias házak, alul üzletekkel. És ha ez átépült volna az ötvenes-hatvanas években, akkor talán nem költöztek volna ki annyian a városból, hanem kisvárosias formában, kereskedelemmel, iskolával ellátott, sokkal ökologikusabb és takarékosabb körülmények között, kétszer-háromszor akkora népesség lakna ma itt. Miért nem történt meg ez? Mert Rákosi-rendszer volt, és miután beszavaztak a kékcédulás választásba, bűnös lett, akinek magántelke, családi háza volt. Miért nem épült meg a hatvanas években? Mert akkor csak lakótelepet lehetett építeni. Miért nem épült meg a hetvenes-
nyolcvanas években? Mert társasházat építeni csak korlátozottan, a budai és zuglói középosztályi negyedekben engedtek. Mert helyette a tízemeletes panelokba invesztált az állam, szubvencionálva az állami építőipart. No és a kilencvenes években, a kétezres években miért nem kezdték el átépíteni a Rákospalotákat, Pesterzsébeteket? A behatárolt szemléletű tervezési és építésügyi hivatalok miatt, amelyek beleragadtak abba az előítéletes szabályozásba, hogy aki a város alatt lakik kertes házban, ha lebontja is azt, és újat épít, vagy eladja, változatlanul csak négy és fél méter párkánymagassággal meg 20 százalék körüli beépítéssel teheti. Lakjon padláson a magyar, ha már kertbe vágyik! A méregdrága telekre bájos kulipintyót tehet, véglegesítve ezzel, hogy e térségek továbbra is csóró alvóvárosok maradjanak. Igaz, hogy közben kivágják az összes fát, és tujákat ültetnek a helyükre! Ha megnézi a Google Earth-öt, a légi felvételeken jól látható, amit egyébként kevesen gondolnának, hogy valójában ezek lettek, lesznek most a rozsdaövezetek. A hozzáértők tudják, hogy az elmúlt két évtizedben a főváros kertvárosi zónáiban csökkent a legjobban az úgynevezett zöldfelületi borítottság. Ha összevetjük a „leszólt” lakótelepekkel, azok oázisoknak látszanak a családi kertekhez képest.

A Google Earth felvételen jól látható, hogy a lakótelepek zöldebbek, mint a zöldnek hitt kertes családi házak övezete

Holott már régen háromszorta többet kellene érnie itt minden teleknek, és a társasházas biznisznek régen pörögnie kellene, mint pörgött Budán húsz-harminc éve! Hatalmas potenciális társasházas telekállományról és kiépült infrastruktúráról van szó, amely többször ennyi lakost viselne el. Aki megvenne egy ilyen telket, építhetne rá négylakásos társasházat, 120 négyzetméteres, jó adottságú és magas színvonalú lakásokkal, hozzájuk kis fákkal árnyékolt kerttel, ahova örömmel költöznének be fiatal, gyerekes házaspárok.

RE: Ám kiköltözött háromszázezer ember, mert ilyen lakások nem voltak, és ma sincsenek. Holott a lehetőség itt lett volna, és valójában itt van ma is.

ED: Az elmúlt öt év mindezt igazolni látszik. 2008 óta nem nagyon költöznek az agglomerációba, nem parcelláznak, senki nem szalad Piliscsaba külterületére csatornás utat fejleszteni és telkeket eladni. Mindenki jönne befele, de ugyanúgy nem talál a középosztály még most sem a városon belül gyereknevelésre alkalmas lakástípust, ahogy húsz éve sem. Nem fog Zuglóba menni az ezerlakásos lakóparkba, hanem keresné az intimebb életteret biztosító városias, mégis kertes otthont, ám csak a kulipintyókat találja. Mert a szűk látókörű szabályozás következtében társasházak helyett most a mediterrán biznisz jön, vagyis az igazi földszintes építészet, ami azt jelenti, hogy fele áron, huszonnyolcmillióért a vállalkozó ideteszi készen az épületet – ha már olyan drágán, negyven-ötvenmillióért vette meg a telket a család! Ezzel nem csak az ingatlanpiacot értékeli le, hanem láthatóvá teszi a városrészt leértékelő szabályozás ostobaságát is, s a társadalmi veszteséget. Hiszen itt emeletes,
zártsorú társasházaknak kellene állniuk, amelyek három-négyszeresére növelnék a lakásszámot, ezáltal
a közlekedés hossza, a csatorna hossza és minden egyéb ésszerűbbé válna. Gyalogos, biciklis életet tennének lehetővé, a földszinteken – már csak a megnövekedett népesség miatt is – közfunkciókkal, kereskedelemmel.

RE: Nagyon logikusnak tűnik az elképzelése, de miért van ennyire egyedül vele? Miért nem történt sehol semmi, ami csak egy kicsit is hasonlítana erre? Miért olyan nehéz meghúzni ezt a tollvonást?

ED: A politika, a várostervezők és a bürokrácia egyszerűen nem látja, mi történik. Pedig nyilvánvalónak tűnik, hogy a külső övezet ma a szuburbanizáció célterületévé kezd válni, s a következő tíz évben várhatóan át fog épülni a családi házak nagyobb része. A várospolitikának ezt a keresletként jelentkező nyomást bizony illene kihasználnia. Ha most körbesétálnánk itt, Csillaghegyen (mint ahogy ezt később meg is tettük – a szerk.), tipikus történetet látna. Az elmúlt pár évben majd’ minden harmadik ház „lecserélődött”: megvették, átépítették, vagy lebontották és a helyére újat építettek. Mi történik megint? Száz évre ismét bebetonozzák a külterjes életformát, amiről eddig beszéltünk, s ezzel tartósítják a társadalmi veszteséget. A társadalmi nyereség helyett, ami kínálná magát. Nincs Közép-Európában nagyváros, amely ezzel az övezetével így gazdálkodna.

RE: Megszámlálhatatlanul sok szakember foglalkozik a legkülönbözőbb aspektusokból a várossal. 1943 óta soha fel sem merült senkiben, hogy érdemes lenne ebbe az irányba mozdulni?

ED: A mai várospolitika, úgy látszik, azt hiszi, hogy a beépítés megszokott szabályozásával mindent megoldott, és nem mer belemenni abba, hogy a piac kihívásait követve átminősítsen már beállt területeket. Talán mert nincs hozzászokva ahhoz, hogy magántranzakciók sora újjá tud építeni egy várost. Pedig többek közt így jött létre a régi Pest! És így épült át a budai hegyvidék is nemrég társasházasra. Nem eléggé kimódolt ehhez a várospolitika, és félénk is talán, ezért aztán a kialakult helyzetet konzerválja. Pedig elegendő lenne a statisztikákat figyelni, amelyek szerint az emberek nem családi házra vágynak, hanem megfelelő méretű, kertes társasházi lakásra, amiből viszont nincs kínálat. Az elmúlt tíz évben a Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint 23 százalékról 11 százalékra zuhant a saját célú kertművelés az országban, miközben átlagosan majd’ egy órával nőtt a napi tévézés hossza. A városi lakáshoz tartozó kert tehát látványkertté vált, ahova legfeljebb a gyerek megy ki játszani. Ehhez nem kell családi ház, annak összes terhével és nyűgével együtt.

Önellátó kertgazdálkodás és a TV előtt töltött idő/fő az országban (forrás: AMB, Nielsen Közönségmérés)

RE: Mennyire veszett fejsze nyele, amiről beszélünk?

ED: Holnap meg lehetne csinálni. S hogy mi történne? Az ingatlanpiac, amely még ma is élénk az övezetben – különben hogyan épülne át ennyi ház –, olyan gellert kapna a potenciális értéknövekmény következtében, hogy építési lázzá fokozná a mai cserélődést. Mindenki igyekezne társasházat fejleszteni a telkén. Ez olyan folyamatot gerjesztene, amit nyugodtan lehetne betterment adóztatni. A telkek értékének a szabályozásváltozás következtében előállt növekményéből vehetné le a kerület a növekményadót, és ebből befejezhetné az útkorszerűsítéseit, a közművek beruházásait, fásíthatna, rendbe tehetné az amúgy züllő köztereket. Az új társasházas negyed pedig szinte magától épülne, és olyan lakásállományt hozna létre, amely megélénkítené az ingatlanpiacot, és vonzaná a fiatalságot, amely költözni próbál a városból, illetve amely a város körüli térségbe vándorol fel vidékről. Ezáltal lassulna a népességfogyás. A társasházak pedig egészen biztosan megtartanák a nagy diófákat a kertben.

* Sipos András: A jövő Budapestje, 1930–1960. Városfejlesztési programok és rendezési tervek, Napvilág Kiadó, Budapest, 2011, p. 70.

Másképpen szemlélve a várost és a társadalmat 1. rész

Budapestet a múltjából kell megérteni

Ekler Dezső tíz éve oktat a győri Széchenyi Egyetem Építészettörténeti és Városépítészeti Tanszékén, amelynek tanszékvezető egyetemi tanára. Köztudott róla, hogy Budapest kiváló ismerője, a város háromszáz éves történetét most éppen doktoranduszoknak tanítja. De a városnak nem csak építészeti aspektusait ismeri, hanem szociológia érdeklődésének köszönhetően társadalmi vetületét, működését is folyamatosan tanulmányozza. Fiatal építészként a BUVÁTI Szociológiai Osztályán máig vezető városszociológus kutatók mellett dolgozott, akikkel „megtanulta” Budapestet. Valószínűleg ennek a szociológiai „mélyenszántásnak” köszönhető, hogy nem csak építészként gondol a városra, így egészen más következtetésekre is jut annak lényegét illetően, mint más építészek és várostervezők. Az alábbiakban Budapest problémáiról folytatott beszélgetésünk első részét olvashatják, a folytatás júniusi lapszámunkban jelenik meg.

Rubóczki Erzsébet: Február végén véletlenül futottunk össze az V. Építészeti Filmnapok nyitóelőadásán, az Oscar Niemeyerről szóló film vetítésén, amit mindketten nagy élvezettel néztünk végig. Az országa új fővárosát is megtervező építész életpályáját nézve azon gondolkodtam, hogy milyen tehetség, alkalom és a dolgok együttállása kell ahhoz, hogy építésznek egy egész város tervezése megadassék.

Ekler Dezső: Ez pedig egyáltalán nem ritka vagy lehetetlen. Gondoljon Weiner Tiborra, aki 1950–65-ig Dunaújvárost tervezte. Kínában pedig ez történik tömegesen ma is, a Herzog & de Meuron, az Arup, Chipperfield vagy az MVRDV építészirodák éppen ezt teszik, komplett, önfenntartó városokat terveznek. Ahol nagy, voluntarista jövőcsinálás folyik, dübörög az ipar és a gazdaság, ott az építészeknek is bőven van munkája. De azt kell mondanom, nincs igazán különbség a között, hogy egyetlen várost vagy egy épületet tervez az építész, a tekintetben, hogy milyen hatása lesz az emberekre. Morális értelemben nincsen különbség. Vegyünk egy köztes példát, a hazai lakótelepeket, amelyeket a hetvenes években jó nevű építészek terveztek, és amelyek máig alapvetően meghatározzák az ottani emberek életvitelét, szociális együttműködési készségét, egészségét. Ahogy egyébként egy családi ház is meg tudja egy család életét nyomorítani vagy éppen boldoggá tenni. S ahogyan Brasília, úgy Dunaújváros is voltaképpen lakótelepek sorából épült fel, s ilyet bármikor képes „összedobni” egy építész, mondjuk a XIII. kerületi Duna parton, ahová brutálisan nagy lakóparkot épít. A tényleges szociális hatás
tekintetében nincs nagy különbség.

RE: Olvasgatva az írásait, azt kell mondjam, rosszkedvűen tekint a városra, és beszéljünk most csak Budapestről, amelynek történetével, kialakulásával igen sokat foglalkozott. Nem találtam olyan írását, amelyben egy kis reményt láttam volna. Valóban ennyire rossz a helyzet minden területen? Mit kellene megoldanunk ma ahhoz, hogy a jövőnk itt szebb, élhetőbb legyen?

ED: Azt hiszem, másképpen szeretem nézni a várost és a társadalmat is, mint ahogy a szakma elvárja. A profi várostervezők eleve normatívan gondolkodnak, a tervezés, a tervezhetnék kényszere alatt. Akiket azért fizetnek, hogy tervezzenek, azok helyből „kiszolgáltatottak”, egy létrehozandó koncepció „áldozatai”. Ebből következik, hogy munkájuknak tárgyát, a várost sem annak látják, ami. Rendszerint felvesznek egy látleletet arról, hogy milyen a város, ez alapján készítenek egy diagnózist, majd eldöntik, milyennek kellene lennie. A képzelet önkénye által vezetve kialakítanak egy koncepciót, ami, ahogy kanalizálódik a megvalósulás irányába, egyre inkább a beruházói érdekek felé visz el. Egy-két dolog megépül az eredeti elképzelések szerint, de a többség nem, és néhány év múlva bejelentik, hogy éppen fordítva sikerült minden, mint ahogy eltervezték. Hogy ne a levegőbe beszéljek, tizenöt évvel ezelőtt a Demszky-program elhatározta, hogy egy tömör, hagyományos, városias, autó nélküli, gyermekbarát, lakosságot megtartó Budapestet fog fejleszteni. Aztán a kurzus múltával deklarálták, hogy az egész, minden ponton az ellenkező irányba „fejlődött”, vagyis szétrobbant: területében szétfolyt, az autók eluralták, a belső területek elöregedtek és kiköltözött 300-400 ezer ember.

RE: Lehet, hogy eleve sem gondolták komolyan…

ED: Jogos a kérdés, hogy az egész porhintés volt-e vagy valakik azért tényleg gondoltak valamit, csak az félrecsúszott. Érzésem szerint, először is nem tudták, mi ez a város, mi a sorsa, mik a képességei, hogy egy ilyen társadalmi helyzetben miképpen fog működni. Behunyták a szemüket, amikor utat engedtek a különböző egyoldalú beruházói érdekeknek, lásd irodaház- és lakópark-boom, plázák a város körül, szuburbanizáció, parcellázások, és így tovább. Mindezzel csak jelezni akarnám az elmúlt 20 év várostervezési működését. Most jön egy új kurzus, amely azt mondja csodálkozva: nahát, ez a város egy teljesen szétterült semmi. Nem is város, hanem egy ócska falu. Változtassuk meg! Halkan mondom, száz éve ilyen. Bármit is gondoltunk volna eddig róla. Én a várost úgy szemlélném, ahogy egy embert szemlélünk. Ahogyan egy ötven éves, öregedő férfiból hiába szeretnék húsz éves, fiatal nőt „faragni”, úgy egy várost sem tudok átszabni: bele van írva a sorsa, rögzült az alkata, nem lehet belőle öt év alatt teljesen mást csinálni. Még igazán megszépíteni sem lehet, hiszen az a 100‑200 év, amely létrehozta, olyan fátum, amit nem könnyű eltagadni. Az igazi probléma az, hogy sem az építészek, sem a városvezetők nem ismerik igazán ezt a sorsot, nincsenek a tudatában annak, hogy a város az alkatában milyen géneket hordoz, milyen képességeket rejt magában és milyeneket nem. Ezeket ugyanis csak finoman hangolva, erősítve vagy gyengítve lehet a várossal bármit is kezdeni.

Az ábra érzékelteti, hogy a szomszédos fővárosok tömörebbek, Budapest viszont szétterült, ezért nagyobb számottevően a határán fekvő községekből a napi ingázás. Nálunk valóban a város költözött, költözik ki önmagából. Forrás: POLYCE

RE: Amit maga tud a városról, azt tudhatja-tudhatná más is, hiszen lehet kutatni, forrásokat böngészni, tanulmányozni a múltját. És biztos vagyok benne, hogy ezt sokan meg is teszik, csak éppen más következtetésekre jutnak. Mindenesetre elgondolkodtató, amit egyik cikkében a már évtizedek óta szörnyű állapotban vegetáló Kossuth Lajos utcáról írt. Ezt az utcát erőszakosan vágták bele a Belváros szövetébe, lerombolva jó néhány épületet, megbontva az évszázadok alatt, természetes módon kialakult struktúrát és léptéket. Mintha most állna bosszút ezen beavatkozásért a város, és sehogyan sem engedi, hogy ez az utca magára találjon. Vagyis elődeink sem voltak óvatosabbak.

ED: Egyértelműen erről van szó, Budapest – óvatosan fogalmazva – egy önsorsrontó város. A 20. században nem volt olyan időszaka, hogy ne ezt a formáját hozta volna. Tényleges hanyatlása éppen száz évvel ezelőtt, az első világháborúval kezdődött. És ahogy ez az ország, úgy ez a város sem tért magához azóta. A mostani depresszió előtti gazdasági pörgés a maga egyoldalúságaival inkább csak tovább erősítette azokat a betegségeit, amelyekben örökletesen száz éve szenved: a pusztító szuburbanizációt a városból kiköltöző 300-400 ezer emberrel, a néptelenedő városközepet, a plázákkal külterjesített, körülépített várost, a sokhelyütt a ’70-es évekénél gyatrább lakás- és városi minőséget hozó telepépítést (lakóparkok), és a mindezt kiszolgálni képtelen közlekedést. Ez volt az elmúlt húsz év.
Máig nem vesszük észre, hogy nem lehet visszahozni azokat az időket, amelyben egy társadalom képes volt maszekban megépíteni azt a 200 ezer lakásszámú, egymilliós lakosú metropoliszt úgy, hogy a földalattit, a csatornázást és a rakpartokat leszámítva nem fektettek bele állami pénzt. Mindezt magánbefektetők, magánbérlőknek, magántelkeken hozták létre, haszonbérlők által működtetett bérházakkal. Nem lehet visszahozni, mert az a komplett építőszervezet már az első világháború előtti években elillant és máig nem jött vissza. Az első háborút követően senki nem épített lakást, megszűnt a bérházépítő piac, miközben csak Budapestre beáramlott 200 ezer trianoni menekült. Már a háború alatt politikai problémává vált a lakáshiány, egyébként egész Európában. Ekkor kezdtek lakótelepeket építeni a város szélén, állami pénzből, sok európai városban, ami azt megelőzően sohasem történt. Magyarországon, ahol erre sem volt pénz, kialakultak a városszéli nyomornegyedek és még 1940-ben is kolozsvári középosztálybeli tisztviselő-családok laktak vagonokban a rákosrendezői pályaudvaron.

A mai külső kerületek Pesten, Észak és Dél-Budán, annak a huszadik század eleji exodusnak a teremtményei, melynek során a városhoz vonzott migráns tömegek nem találván alkalmas lakóhelyet a városban, a város határán kívül kényszerültek letelepedni. Forrás: POLYCE

Arra, hogy a város piacilag épüljön, s egyúttal önmagát teljes geometriájában városiasan megoldja, a leghalványabb esély sem volt többé. Kivételként csak a lágymányosi és az újlipótvárosi építkezések említhetők a 30-as évekből, ahol szubvencionált lakásépítéssel, egy új középosztály megtámogatásával városias építés folyt. Aki mindezek után az elmúlt száz évben elkezdett Pest belső területeiről gondolkodni, kényszeresen hibázott. Vagy sugárutat akart nyitni, vagy szanálni akart, vagy éppen építési tilalmat –, de tévúton járt. Mindezt betetőzte, amikor Demszkyék elkezdték eladni az államosított bérlakásokat. S hogy miért? Mert ha valaki tudja azt, hogy 200 ezer bérlakás, 1 millió ember lakhelye úgy tudott maszekban felépülni, hogy mindig volt egy háztulajdonos, aki piacilag érdekelt volt abban, és képes volt arra, hogy azt karbantartsa, akkor ez nem történhetett volna meg. Ezzel egyet egészen biztosan borítékoltak, nevezetesen ezeknek a házaknak a pusztulását, már amennyiben lakóházak maradnak. Megfelelő karbantartás és gondozás híján pusztulni fognak, és nincs az az erő, amely ezt meg tudná állítani.

RE: Mit lehet mégis kezdeni ezzel a hatalmas épületvagyonnal?

ED: A 20. század lényegében tehetetlenül állt azzal a várossal szemben, amit Pestnek ismerünk és amely a 19. században felépült. Magával a várossal nem tudott mit kezdeni. A város voltaképpen nem épült tovább, pontosabban a saját határain kívül kezdett épülni, elfalusiasodott.

A régi belső városrészek, amelyek középosztályukat nem tudják megtartani, mára kétfelé szakadtak: a Nagykörúton kívüli „menthetetlen” részek szlömösödnek, ide költözött a szegénység, aki a 60-70-es években még Gyálon dekkolt. A Körúton belül pedig lefut a citysedés, a belváros kiterjedése, amely már száz éve zajlik: szállodává, irodává építik át amit és amíg lehet, és érdemes (lásd a régi zsidónegyed drámáját). A demográfiai jövő ismerertében eléggé biztosan jósolható, hogy a Körúton, nagyjából ott, ahol Adyék, Kosztolányiék élték századeleji életüket, mondjuk a New York Kávéház környékén, ott fog húzódni harminc év múlva is a fejlett, a nemzetközi világ és a magyar vidék nagy részét mára magával rántó harmadik világ határa. A Belváros terjeszkedése a Nagykörútig a 20. század elejétől predesztinált volt, az viszont, hogy a régi Belváros kiürül, újkeletű fejlemény.
A Belváros a nemzetközi turistaipar üzemi területe lett, ahol a személyzeten kívül lassan magyar legfeljebb csak egyetemistaként fordul elő és az ottrekedt öregek. Persze, sokféleképpen lehet ezt interpretálni. Nem akarok ironikus lenni és senkit sem szeretnék bántani, de Pest belvárosával valami hasonló történik, mint Vérteskozma főutcájával történt, ahol vezető építészek vettek maguknak parasztházakat még a 70-es években. Mára Vérteskozmán nem lakik eredeti lakos, a főutcát biedermeierizálták: miután az ingatlanokat a turistaipar felvásárolta és fejlesztési programmal csinosította a főutcát.
Amikor a válaszokat keresik és megoldások után kutatnak, az a benyomásom, hogy a „mit kéne csinálni?” megelőzi a „mire képes ez a város?” kérdését. A 90-es évek legelején a városvezetők megkérdeztek, hogy miképpen lehetne élhetővé tenni a várost, mit kellene csinálni vele? Azt mondtam akkor, huszonegynéhány évvel ezelőtt, hogy amíg a Nagykörúton belül nem lehet egészségesen gyereket nevelni, addig egyrészt semmit ne lehessen építeni ezen a vonalon belül, másrészt az autókat ki kell tiltani, mert ha egy gyerek beteg lesz az ólomszennyeződés miatt, akkor semminek sincs értelme. Nem igazán értettek velem egyet. S ha maga most kérdezi tőlem, hogy miképpen lehetne ezt a várost élhetővé tenni, most is csak ugyanazt tudnám mondani, bár most már nem nagyon talál ott gyereket. Nem tiltották ki az autókat, a belvárosból kiköltöztek a fiatal családok, a lakossága elöregedett. Ez lett volna a cél? Azért, hogy pár befektető jól járjon? Ha ez volt a cél, akkor miért beszélnek élhető városról? A városnak minden adottsága megvan, hogy élhető legyen, de furcsa mód és kényszeresen, mindig éppen az ellenkezőjét teszik annak, amit tenni kellene.

RE: Fejtsük kicsit tovább a közlekedést. Aki Budapesten él, közlekedjen autóval, tömegközlekedési eszközzel vagy akár biciklivel, anomáliákkal találkozik: zsúfoltság, rossz levegő, elképesztő állapotú tömegközlekedési járműpark, megoldatlan P+R lehetőségek, és hosszan lehetne még sorolni. Elmúlt most már mindjárt 25 év, és nem tudunk semmit felmutatni ezen a téren. Mi lenne a megoldás?

ED: Látja, maga is rosszul teszi fel a kérdést. Azt kérdezi, mi a megoldás, ahelyett hogy azt kérdezné, mi a helyzet? A mi a helyzet pedig azt a kérdést involválja, hogy miképpen alakulhatott így. Ha összehasonlítja Prága, Bécs, Varsó, Ljubljana működését, azt tapasztalja, hogy Budapestnek, a budapesti régiónak a napi ingázása többszöröse ezekének. Vagyis egy értelmetlenül szétterült, szétesett városban élünk, amelyben mérgezett egérként szaladgálunk. Ennyit feleslegesen, értelmetlenül, pazarlóan, időrablóan és egészségtelenül még Amerikában sem autóznak, úgy hogy az ehhez szükséges infrastruktúrák, utak és hidak messze nincsenek meg annyira hozzá, mint akárcsak Prágában vagy Bécsben.
Ebben a helyzetben egyetlen igazi megoldás volna, a tömegközlekedés. Ezt a tömegközlekedést még a 20 évvel ezelőtti, nem szuburbanizált helyzetre sem tudták kiépíteni a megfelelő mértékben. Ehhez képest az elmúlt időszak tömegközlekedésére nem fordítottak fejlesztési pénzeket, hanem benyomták, befúrták a Duna alá, a föld alá azt a pénzt, amiből Bogota színvonalára fel lehetett volna hozni a felszíni tömegközlekedést: gyorsbuszokkal, gyorsvasúttal, összekapcsolt villamosjáratokkal, stb., amelyekre lassan át lehetett volna „kényszeríteni” a reggeli autózó lakosság nagy részét. Ez feltétele lehetett volna annak, hogy a várost és a Belvárost tehermentesítsék.
Mindehhez hozzátartozik, hogy ami egyáltalán megvan és viszonylag jól működik, azt nem használjuk ki. Ha valaki például Kelenföldön fel szeretne szállni a Győr felől érkező német szupervonatra, hogy átmenjen a város másik részébe, a Keleti pályaudvarra, egyszerűen nem engedik felszállni. De ha engednék, akkor mindenki világosan látná, hogy az a pénz, amit a metróépítésbe fektetettek, nem feltétlenül hasznosul, hiszen Kelenföldről hamarabb átérni, mint ha lemennénk a föld alá. Nem meglepő ezek után, hogy a másik legvirágzóbb iparág Pesten, amely ráépült az autóval zsúfolt városra, egy sajátos „társadalmi együttműködést” hozva létre, a büntetés-ipar: tombol a kerékbilincselések és büntetések sportja, kamerákat helyeznek ki, felnőtt, egészséges emberek főállásban, szakmányban azt lesik, hogy hol lehet három percen belül büntetni, futtatják, megalázzák az embereket, azért hogy közterületen egyáltalán létezni mer, s mert bemerészkedik a városba. Kerületenként a legszofisztikáltabb módszereket dolgozzák ki és elegáns irodákat tartanak fenn, ahol meggyónhatjuk bűneinket, leróhatjuk tartozásainkat. Ez a budapesti urbanitás kvintesszenciája. Aki pedig mégis a tömegközlekedést választja, nem tudhatja, mire száll fel, mikor füstöl el alatta a metró, a busz ablakán nem lát ki a kosztól és a graffititől. És akkor maga engem az élhető városról kérdez, meg arról hogy mit kellene tenni. És ez csak a közlekedési helyzet…

RE: Persze, hogy arról kérdezem, mert vágy viszont nagyon is van bennünk a minőségibb városi életre és örülünk minden pici kis eredménynek, egy tiszta busznak, egy netán felügyelt biciklitárolónak… Maga például hogyan közlekedik?

ED: Ha tehetem, biciklivel járok munkába. És elmondjam ennek is egy „sajátos” vonását? Mit gondol, miért lehet eladni ma csak féláron egy 80 ezer forint értékű biciklit?

RE: Mert lopják a bicikliket és ennyit nem szívesen kockáztat az ember.

ED: Maga nagyon profi, így van. Mert sportszerűen lopják a bicikliket és mert nem büntetik a tolvajlást. Ezért minden használt kerékpár, aminek Grazban 80 ezer forintnyi euro lenne az értéke, Budapesten jó esetben a felét éri a lopás legális volta miatt. Minden biciklitulajdonos potenciális orgazda tehát. A közmorál az összes biciklit, amely magyar ember tulajdonában van, helyből devalválja, de ezzel együtt leértékeli az embert, a tudását, a munkáját, amivel megkereste azt a pénz, amiből megveszi a biciklit. Városi dimenzióban ugyanez történik, önmagunkat értékeljük le.

RE: Azért vagyok szomorú, mert amit mond nagyon jellemző arra a közegre, amiben élünk. Pedig olykor egészen kevés – és nem feltétlenül pénz – is elég lenne, hogy jobban érezzük magunkat. Hogy a biciklinél maradjunk, az egyik budapesti gyógyfürdő előtt, igen derék módon kihelyeztek bicikli őrzőket, ahova a fürdőbe érkező vendég odaerősítheti a drótszamarát. Ám feltételezem, hogy gyakoriak lehettek a lopások, mert egyszer csak megjelent egy tábla, hogy a fürdő nem vállal felelősséget az épülete előtt kikötött kétkerekűekért. Tehát a legegyszerűbbet választotta ahelyett, hogy olyan ingyenes vagy akár minimális összegbe kerülő megoldást keressen, amivel szolgáltat, amitől egészen bizonyosan sokkal jobban érzi magát az egyébként nála nem kevés pénz elköltő vendég.

ED: Erről beszélek, ez a hely lebecsüli a saját vendégeit, de egyúttal leértékeli önmagát is, amit feltehetően észre sem vesz, illetve nem ért meg. Ha azt kérdezi tőlem, hogy van-e fény az alagút végén, annyit tudok mondani, ha megoldják az őrzését a bicikliknek annál a fürdőnél, lesz, ha nem, akkor marad a sötétség.

Mit tartasz jó építészetnek?

Az egyetlen igazi építészeti cél az kellene legyen, hogy otthonos tereket építsünk. Az egész világ ma körülöttünk – ha csak a húsz évvel ezelõttivel hasonlítjuk össze – otthontalan, kietlen, élhetetlen, szörnyû. Ha csak a gyermekeink szemével nézzük tereinket, utcáinkat, házainkat, a szöges ellentétei annak, amit otthonosnak mondhatnánk. Egyre kevésbé lakható a világ. És nemcsak fizikai értelemben, ha szabad így sarkítanom, hanem szociális és szellemi értelemben is. Barátság, elmélyültség, családiasság, a Hamvas Béla-féle idill nélküli. A gyerekeknek nincsen tere. A kertek eltûnnek, amerikai mûgyepes, tujával körülültetett benzinkutas kietlenségekké változnak. Akinek nincs pénze, telerakja ócska lommal és lelakott tüzéptelepekké válnak a vidéki kertek is. Keress egy helyet, ami még otthonos! Néhány fölhagyott kastély vagy öregek lakta falu szegleteiben találsz még olyan helyeket, ahol azt mondanád, jó volna itt lakni.

A világban rejlõ tendencia pusztítja az otthonosságot. Az építész, ha komolyan végiggondolná a lehetõségeit, nyugodtan bezárhatná a boltot. Az építész ma már ugyanúgy egy személytelen, megfoghatatlan és talán senki által nem kormányzott mechanizmus fogaskereke, mint bármelyikünk..

Mi változott meg?

A jó építészet mindig egy közösség akaratát, létét, egzisztenciáját fejezi ki. Ma közösségekrõl, akik egészségesek, abban az értelemben, hogy például úgy építkeznek, ahogy azt jónak gondolják, nem nagyon beszélhetünk. Meg tudnátok mondani, hogy a Szentendrei utat Óbudától Szentendréig ki akarja ilyenné építeni? Ahol minden fát kivágnak, járda már nincsen, ha valaki gyalog arra vetõdik, vagy megfullad, vagy sáros lesz. Ahol csak autóval lehet teperni, és gyerek jobb, ha nem megy a közelébe. Ki akarja ezt ilyennek? Aztán a tábla-erdõk, a leírhatatlan környezeti pusztítás, amelynek részesei vagyunk, kinek az akaratát, kinek az egzisztenciáját fejezi ki? Egyáltalán, ki felel ezért? Mert ha építészetrõl beszélünk, környezetrõl vagy városról, akkor az elsõ kérdés ez volna. Ezért megkockáztatom: építészet ma már nincsen. Legfeljebb csak próbál úgy tenni, mintha lenne.

Az európai és az amerikai posztmodern és dekonstruktivista építészet valamiképpen reflektál erre.

Amerikában sincs már építészet. Viszont gyönyörû autók vannak. Ha elmész Amerikába építészetet keresni, Wright házait találod és szép autókat látsz. Nõket sem szabad nézni, “mert se faruk, se bögyük”, bezzeg az autóknak van mindenük.

Az Európában divatos dekonstruktivizmust elitista irányzatnak tartom. Tudod, Nagy Imre temetésén, mikor a Hõsök terén együtt álltunk apámmal, aki ’56-os Ungvárra hurcolt felkelõ, és a fiammal, aki akkor 9 éves volt, a harangszókor bizony a könnyünk csorgott. Hát ott volt a Mûcsarnok elõtt a két élharcos magyar konstruktivista, Rajk László és Bachman Gábor Tatlinos acél-traverze, dekonstruktivistán elõadva. És melléállt a tévé közvetítõ-létrája, ami kétszer nagyobb volt nála. Látva az installációt, kerestem, hogy a tévé-tûzoltólétra tetején vajon mikor dõl majd Lenin kifelé, ahogy az a szovjet avantgardisták egyik legismertebb rajzán montázsolva vagyon. A tévé felvonulása elegendõ volt ahhoz, hogy a paródiáját adja annak, amirõl a dekonstruktivizmus szólni akar. Dekonstruált épületeket építeni a reklámtábla-erdõk, benzinkút-kacatok, kilukadt hátsó kertek és hadtáp-lerakodó barakkok közé, amelyekkel el vagyunk árasztva, viccnek vélem. Semmi sanszuk ezeknek a nagy tehetségû fiúknak, hogy ezt a valóságot überolni tudják.
Megítélésem szerint a dekonstruktivizmus legfontosabb jellemzõje az, hogy ars poeticája szûk értelemben vett szakmai problémákon alapul. Tschumi, Zaha Hadid, Eisenman és a többiek roppant szofisztikált, káoszt idézõ, térben egymástól kitérõ gerendákkal és síkidomokkal megkonstruált mûvészete egy “építészet az építészetrõl” irányzat. Mint ahogy elõzménye, a jó értelemben vett európai posztmodern, Aldo Rossi és Franco Purini építészete is jellegzetesen az építészet autonómiájáért küzdõ, a hatalomnak lefekvõ modernizmus után az építészet autonómiáját visszakövetelõ szellemi irányzat volt. Nagyszerû mûvészek mély intellektussal. A nietzschei morálon túli morálnak, az építészeten túli építészetnek a szerzetesei és papjai õk. Egyetemeken, kiállítótermekben, magazinokban gyakorolt építészet az, amit csinálnak..

Van-e egyáltalában bármilyen mai építészet hátterében olyan eszményi közösség, amire utalsz?

Amögött a semmilyen, kétségbeejtõ építészet mögött, ami helyeink 98 százalékát meghatározza, igenis közösséginek mondható szándék húzódik. A butik- és bodega-külvárosaink, a vállalkozási barakkokkal teleszórt átmeneti zónáink, a kriptásított, tönkreépített, családiházas külvárosaink mögött mind egy válságban lévõ, önmagát keresõ társadalom akarata rejlik. De hát építészetrõl van szó. Antiépítészetrõl vagy spontán építészetrõl, akárhogy is nevezzük, kétségbeesett és önpusztító építészetrõl. Nézz meg egy faluszéli vagy városszéli családiházas telepet egy új parcellázáson. Elsõ fõ ismertetõjegy: ha volt is ott egy-két fa, biztosan kivágták. Kettõ: a telkek túl kicsik. Három: a házak feleslegesen nagyok. Négy: még az építõ (mert nincs építtetõ: maguk építik az emberek a házat) szándékait sem fejezik ki. Fát nem ültet a magyar férfi. A sittet kihordja a szomszéd patakmederbe. Aztán a szemetet is oda kezdi hordani. S ha még volt egy nádas a közelben, ahová a gyerekek kimehetnének, garantáltan szeméthalmokat fognak ott találni. A csatornázásra nem futja, ezért saját maga alá engedi a fekáliát, s ha netán kutat is fúrna, annak vizét jó elõre elnitrátosítja, és sorolhatnám tovább. Ez a mai világ építészete, amely mögött ez a kétségbeesett, dezorientált, önpusztító társadalmi akarat rejlik..

Városépítészettel is foglalkoztál. Hogyan írható le a mai város?

Nehéz átfogóan jellemezni. Konrad Lorenz leírását tartom mérvadónak, aki “A civilizált emberiség nyolc halálos bûne” között gyakorlatilag valamennyi pusztító válságtünetnek az összegzõdéseként írja le a mai várost. Az értelmes térbeli struktúrák elrákosodási folyamataként jellemzi, amelyek korábban mint egy egészséges szövet sejtjei tudtak egymáshoz kapcsolódni. Gondoljunk egy pesti külváros családi házaira, ahol utcák, kertek, fasorok voltak kis kõhidakkal, templommal, a gyerekek gyalog mentek haza az iskolából, az utcán gyümölcsfák voltak, madarak énekeltek s az asszonyok egymással tereferéltek, a férfiak munkából jöttek és mentek, buszok és villamosok közlekedtek. Ehhez képest milyenek a mai külvárosok? Többsávos autóutakon nyolcvannal közlekedõ autók, amelyek kiszolgálására benzinkutak épülnek, autószalon-szentélyek, mellettük megjelennek a kurvák, mert az úgynevezett élet ezekre a hadi utakra szervezõdik, a barkácsboltoktól a videokölcsönzõkön át a kis panziókig és shopping centerekig. A fõ szállítmányozási csapásokon kívüli területek pedig egyre élettelenebb zónává szikkadnak, ahonnan a boltok eltûnnek, ahol este a gyerekek és az asszonyok nem mernek gyalog közlekedni, ahol a közvilágítás sem fontos már, mert az emberek sötétedéskor bezárkóznak a házaikba stb.

A belvárosokban ugyanez az úgynevezett fejlõdés várható, ami a nyugat-európai városoknál már végbement. A belváros kiürül, hivatali és üzletnegyeddé változik. A helyi jelentõségû boltok, éttermek, kiskocsmák, trafikok eltûnnek. Helyükre gazdag multinacionális vállalatok reprezentatív üzletei, autószalonok, ékszerboltok telepednek. A jobb lakásokba irodák költöznek. Estére kiürül és veszélyes hellyé kezd válni a belváros, ahonnan idejében, sötétedés elõtt a valamirevaló hivatalnokemberek hazahúznak automatikusan záródó garázsajtajuk mögé

Milyenek lesznek a jövõ városai?

Hamvas Béla mesterünk azt mondja, hogy tízezer lélekszámnál nagyobb városoknak nem szabadna lenniük. Mások is mondják. Arisztotelész szerint például a városnak egyetlen pillantással átfoghatónak kell lennie. Aki vidéken nõtt fel, ahogy én is, az tudja, mit jelent úgy felnõni, hogy az ember nagyjából arcról ismeri a város lakóit. Ha ma hazamegyek, a legtöbb férfiembert még gyerekarcáról ismerem. Az ünnepek, a családi szövevények, az egy helyben felnövés valószínûleg az egészséges egzisztencia feltételei. A nagyvárosba menekült emberek például lakótelepen, idegen kultúrában lakva bizonyos értelemben életük végéig otthontalanok maradnak.

A város jövõjérõl komolyan gondolkodni ma nem lehet anélkül, hogy általában a civilizáció jövõjérõl ne gondolkodnánk. A civilizáció ma egy szóval leírható, és ez az amerikanizálódás. A civilizációs mintát ma Amerikából kapjuk. Ez igaz a mozira, a televízióra, az automobilizációra, a fogyasztói javainkra, a neveltetési rendszerekre, a politikára. Leegyszerûsítve: itt, Európában is az lesz, ami Amerikában ma már jól látható.

Nem gondolod, hogy Amerika inkább egy nagyítóüveg, melyen keresztül valójában az európai eredetû tendenciák felerõsítve mutatkoznak?

Igazad van. Amerika kísérleti laboratórium. Amikor tíz évvel ezelõtt ott jártam, nagyjából így summáztam. Ott már a nyolcvanas évek elején átélhetõ volt, hogy egy kontroll és majdhogynem felelõsség nélküli kísérlet zajlik. Átélhetõ ez a felfokozott tempóban, amivel ott fogyasztanak (leginkább energiát). Úgy közlekednek repülõvel, ahogy mi taxival. A high-way-ek, légkondicionáló gépek, liftek, mozgólépcsõk megállíthatatlan zúgását a mennyezetrõl folyamatosan áradó parfüm és lágy szimfonikus rockmaszlag hivatottak hatástalanítani, miközben a “népek” fásultan shoppingolnak és dzsoggingolnak. Irdatlan mennyiségû árun, mint õsvadonon gázolnak át a fogyasztásra kárhoztatott amerikai asszonyok, akik engedelmes fogyasztó-katonaként cserzik és mumifikálják a testüket. Túlpörgetett, túlgazdagított fogyasztógépezet Amerika, s ez az egyetlen üdvözítõ minta számunkra is, akik úgy élünk ma ebben az országban, mint egy gazdag család szegény gyermekei. Egyszerre gondoljuk magunkat e gazdagságra érettnek és siránkozunk, hogy valójában szegények vagyunk – holott soha nem voltunk gazdagabbak, de szegényebbek sem. Csupán most leáraztattunk.

Nyugaton építészeti csúcsteljesítmények épülnek, a harmadik világban kalyibavárosok tömegei. Milyen folyamatokat érzékelsz ebben a mi “második világunkban”?

Közhely, de az építészet nem produkál mást, mint amit a világ megterem. Ugyanaz a gyorsuló szétszakadás tapasztalható szerintem ebben a társadalomban is, mint ami a világban végbemegy. Az elsõ és a harmadik világ között mélyül a szakadék. A szegény országokban az átlagos gyermekszám egy családban 6-7, a legfejlettebb országokban 2 alatt van. A szegénység nõ és a gazdagság intenzifikálódik. Ez még követhetõ. A botrányos igazán az, hogy a fejlõdési mintát a gazdag kisebbség adja. Õ diktál. Beláthatatlan például most, ’95-ben, hogy Kínában mi fog történni.

A klímaváltozásnak és az ökológiai pusztításnak csak részben oka a túlnépesedés és az elszegényedés. A legpusztítóbb gépezet a Földön a túlfogyasztó amerikai társadalom mint gazdasági és kulturális minta. Ördögi kör: a katonailag, tehát hadtápgazdaságilag szükségszerûen túlgazdagodott Amerika és a kényszerûen felgazdagított Nyugat nem tud más mintát nyújtani a fölkapaszkodóknak, de a leszakadóknak sem, mint a saját magába gabalyodott fogyasztói gépezetét, mert ha nem ezt tenné, akkor hatalmát veszítené. Ez az egyszerû képlet.

Hogy miért így történik, az csakis a hadigazdaságból érthetõ meg. Akárcsak a város jelenségei. Nagyanyám szegény, aki 25 éve halott, ha kiállna az út szélére a Margit hídnál, s látná ezt a ménkû nagy forgalmat, azt kérdezné, fiam, talán háború van? Hova megy ez a sok autó? Az ivarérett férfiak munkával tölthetõ idejük döntõ részét autóban ülve, fuvarosként élik. Érthetetlen. Ki dolgozik? Az emberek többsége fuvaros létre van kárhoztatva. Cipeli önmagát, az árut. Oda meg vissza. Ez az élet. Nem marad ideje a családjára, a barátaira, a szüleire, hanem fuvaroz. Fáradt tõle és rosszkedvû. Mégis elhiszi, hogy ez volna a fejlõdés.

A hadtápgazdaság lényege a szállítmányozás. A szállítmányozási képesség garantálja a potenciális háborúnyerést. A háború az elsõ világháború óta nem ért véget, a modern 20. század a háborút folytatja gazdasági eszközökkel. A legfejlettebb gazdaság infrastrukturális képességénél fogva háborúnyerõ. Ezért olyan Amerika, amilyen, ezért lett Amerika úgymond túlgazdagítva. Azért van fogyasztói társadalom, mert ezt az infrastrukturális erõt, ami a háborúnyeréshez kell – a természettudományoktól a shopping centerig – üzemben kell tartani. Ezért kell mindenkinek autóban ülnie. Aki errõl lemond, az potenciális háborúvesztõ. Ezért lettünk mi most szabadok az orosz iga alól, mert az oroszok hadtápilag meg lettek verve: infrastrukturálisan, gazdaságilag, hadigazdaságilag kerültek padlóra. Föl kellett adják külterjes haditerrénumaikat. Külpolitikailag – nem külpolitikailag, külpolitika már nincsen -, hadipolitikailag lettünk tehát kívülrõl fölszabadítva. Ezért nem volt nálunk belpolitikai fordulat, s ezért folytatódott ’94-ben az egész ott, ahol ’89-ben abbamaradt.

Ezek az öntörvényûvé vált technikák és mechanizmusok azonban nem a fogyasztásból, hanem a megismerés szabadságából születtek.

A 20. századi vívmányokkal kapcsolatban két dolgot legalább biztosra vehetünk. Az egyik, hogy ha ki is talált ennyi mindent az ember, talán a felét sem szabadott volna használnia. Mert bár valóban el kell hinnünk a paradicsomi jelenet paradigmáját: ha egyszer szakítottunk a tudás fájáról, akkor arra lettünk kárhoztatva, hogy önmagunkat kimûvelve, a magunk lábára állva valósítsuk meg magunkat ebben a világban. A mérték és a felelõsség dolga viszont kérdés marad. A másik dolog ugyanis, amit említettem és amelyben nagyjából biztos vagyok, hogy azért lett ennyi minden használva, mert hadiellátmányként volt szükség rá. A 20. századi találmányok 95 százaléka katonai találmány. A golyóstoll éppúgy, mint a rádió, az Opelem éppúgy, mint a számítógép, az internet, a marketing és az ISO-rendszer, de nem tudtok olyat mondani – a konzervtõl és a vákuumozott élelmiszertõl kezdve a Coca-Coláig – , ami ne hadi lelemény volna.

A Coca-Colát az amerikai hadsereg honosította meg. Európában az elsõ világháborúban kevesebb amerikai katona pusztult el harcokban, mint ahány influenzában halt meg. Ebbõl okulva az amerikai hadsereg a második világháborúban higiéniailag, ital dolgában igyekezett megvédeni az amerikai fiúkat. A Coca-Cola cég szerzõdésben vállalta, hogy amerikai katona nem érkezhet ellenséges területre úgy, hogy ott Coca-Cola ne várná. A Coca-Cola hadi védõital. Bravúros hadtápteljesítmény volt, ahogy a felszabadító seregeket ugyanúgy várta Franciaországban és Németországban a Cola, ahogy legutóbb Szomáliában az amerikai tévé a partraszálló amerikai seregeket. Ha ma netán amerikai ügynök vetõdik az M3-as útra, Budapesttõl Miskolc felé hajtva, nem eshet meg vele, hogy ha bárhol megszomjazik, netán vizet kelljen innia. Csak Cola-palackozású italhoz juthat. A cég tehát, aki ma napi 2-3 millió liter vizet palackoz és hord szét az országban, valójában higiéniai hadtápszolgálatot teljesít.

Látsz-e valamilyen alternatívát?

Hogy egyáltalán kiutakban reménykedhessünk, elõször az alapvetõ hazugságokkal kellene leszámolnunk. Például a haladás mítoszával. Az “írástudók árulása”, hogy ezeket a hazugságrendszereket életben tartják. Érthetetlen, miért hazudnak még? Miért írják például, hogy a felmelegedés, a klímaváltozás bizony, most már küszöbön áll, viszont hozzá kell szokni, és így tovább. Azt gondoltam, ha egyszer elárulják, hogy tényleg melegedett egy fokkal Európa klímája, akkor megkondítják a vészharangokat és bizony le fogunk állni: fiúk, ha nem megy a dolog, ha tényleg annyi szén-dioxidot termelünk, hogy a tengerek meg fognak áradni, és sivatagosodni fog Európa, akkor bizony le kell állni az autóval, akkor vonatra kell ülni, biciklire szállni, közelebb kell tenni a lakóhelyeket a munkahelyekhez, és frankó lesz a gyerekeknek húsz év múlva is. Olyan nyilvánvaló. De hogy a mérvadó értelmiség, aki formálja az úgynevezett közvéleményt – ami ugye nem létezik, mert az embereknek nem közvéleménye van, hanem az a véleményük, amit este a televízióban megmondanak nekik – miért hazudik, nem tudom. Persze, tudom. Azért, mert érdekelt a hatalomban. Abban a kis napi hatalomban, ami éppen megadatik számára, ha a mókát eljátssza.

Hol tapasztalhatók mégis hajszálrepedések, alternatívák, kiutak?

Ú gy gondolom, hogy minden ponton, minden megfontolásunkban adott a kiszállás lehetõsége. Életünk minden mozzanatában rejlik alternatíva. Ne nézzünk tévét. Emberek, ne nézzetek tévét! Én nem nézek tévét. A gyerekeim se néznek tévét. Azóta sokkal jobban vannak, én is sokkal jobban vagyok. Este ott maradunk az asztalnál, beszélgetünk. A gyermekeim elmondják, hogy mit gondolnak. Kerek mondatokat mondanak. Van véleményük. A gyermekeim könyveket olvasnak. Ennek következtében a szókincsük gyarapodik. Mi vagyunk itthon. Jól érezzük magunkat egymással. Jönnek barátok, kapnak borocskát, beszélgetünk.

1995

Szereti Budapestet?

Nem igazán.

Miért nem?

Mert lakhatatlan.

Nem is lakott benne soha?

Dehogynem, legalább másfél tucat helyen, és volt, ahol jól éreztem magam, sőt boldog voltam. De ettől Budapest még az, ami 130-140 éve, amióta a modern Budapest épül: lakhatatlan, középszerű és csúnyácska város, és szinte determináltan az, mert mindig egyoldalúságok és sorsszerű ostobaságok terhelték.

Mire gondol?

Felerészben azokat a tényeket kellene felsorolnom, amelyek egész Magyarországnak egzisztenciális katasztrófát hoztak: az első világháborút, majd Trianon következményeit, az ország elvesztett egyensúlyát és vele a főváros hajszolt növekedését. De még korábban, az 1880-as és 90-es években elindult torz fejlődést, azokat a sokat emlegetett boldog békeidőket, amikor Budapest hirtelen és nagyon mohón fejlődő várossá lett, amelyet egy elegánsan korrupt szisztéma működtetett, a maihoz nagyon hasonló. Amikor a profitéhség, méghozzá az önsajnálóan túlzó profitéhség – így kell mondanom – “aknázta ki” a város térbeli lehetőségeit, és vitte el az eleganciáját és a levegőjét. Európa közepén egy csóró ország kevés tőkével, ahol hirtelen sokat akart keresni mindenki, hiszen azelőtt olyan sokáig volt szegény. Ugyanúgy, mint ma, bő száz évvel később, amikor harminc-negyven százalékos haszonnal építik a lakóparkokat: minden egymilliárd forint után 300-400 millió forint hasznot remélve. Úgy látszik, ez a magyar virtus. Európában sehol sem értenék, hogyan hozhat egy lakásépítési biznisz ennyit, miért nem elég a másutt szokásos tíz százalék? És ez a tőke manipulálja a “hanyatt esett” és megosztott közigazgatást, részben korrupcióval, részben erőfölénnyel, mert a közigazgatás mögött meg nincsen lóvé. Sem igazi ingatlanvagyona, sem tőkevagyona nincsen. Pedig iskolában tanítják, hogy egy városnak legalább 20-30 százalékban kell rendelkeznie a potenciálisan fejlesztendő területekkel, hogy az első számú telekspekulánsnak mindig a város önkormányzatának kell lennie. Csak ezt az összefüggést ma – hiányos műveltségük miatt – sem az építészek, sem a közigazgatásban dolgozók nem ismerik, miközben minden kezdő ingatlanspekuláns tudja, hol kell vásárolni. Ha a jó ingatlanok zöme nincs a város kezében, akkor nem tudja a közösség érdekeit az építkezések során képviselni. Például nem tud a megfelelő helyen iskolát építeni, nem tud tereket létrehozni, és nem tud olyan építkezéseket megvalósítani, amelyekkel irányt szabhatna a fejlődésnek. Ma ugyanúgy történik minden, és ez már legalább tíz éve tart, mint száz évvel ezelőtt: a befektetői tőke, mint kés a vajban, halad előre a városban, és a közigazgatás pusztán a pecsétet üti rá a megváltoztathatatlanra. Eközben a kutyát sem érdekli, mit kuruttyolnak a főépítészek, a szakma, a városvédők és más értelmiségiek.

Ugorjunk vissza kicsit azokba az évtizedekbe, amikor – azt mondja – rosszra fordultak a dolgok: miért tartja Budapest kiegyezés utáni fejlődését, amikor modern nagyvárossá vált, elhibázottnak, torznak? Másutt nem érvényesültek hasonló tendenciák?

Hasonlítsa össze Budapestet Bécscsel, Prágával, Frankfurttal, Lyonnal vagy Bordeaux-val, és látni fogja, mire gondolok…

Azok mögött addigra már sok évszázados fejlődés volt, már rég királyi székhelyek, tartományi fővárosok, gazdasági vagy kulturális központok voltak, Budapest azonban csak épp elkezdett igazi nagyvárossá fejlődni.

Igen, királyi székhelyek, fejedelmi székhelyek voltak. És létezett bennük olyan akarat és volt hozzá erő is, volt elég gazdag és nagyvonalú, hogy ne engedjen beépíteni például minden parkot…

Talán mert épp királyi vadaspark volt az a terület, vagy egy kastély körüli park, egy villa kertje…

Nagyon sokféle története van a parkoknak. London híres és hatalmas parkjainak nagy része például az egyházi rendek feloszlatásának köszönheti létét, a király “einstandolta”, ami az egyházé volt. Így lett a közösségé. Ezzel szemben Budapesten azok a háztömb méretű üres területek, amelyeket a városvezetés jelölt ki parknak, térnek, például a VI., a VII., a VIII. kerületben, mind beépültek még a 19. század utolsó évtizedeiben. Mire az építkezés odáig ért, hipp-hopp, eltűntek, rajtuk is házak nőttek. Erre a teljesítményre volt képes a virilis rendszerű puha városvezetés és az erős építő tőke a 19. század végén.

A belvárosi terek, például az Erzsébet tér azért maradt meg, mert eredetileg piac volt?

Azt még Hild József tervezte, a Lipótvárossal, illetve az V. kerület északi részével együtt, és azért volt rá szükség, mert a város kinőtte az Astoriánál, a volt Filmmúzeum helyén lévő piacát, apropó, az a tér is beépült.

Azt nevezték zsidó piacnak?

Nem, az a mai Deák tér volt, egy kis zárt, igazi 18. századi, sőt középkori tér az evangélikus templom előtt, amit a mostani gödör felől az úgynevezett Marokkó háztömb határolt. A háztömböt lebontották a hatvanas években, azelőtt a Deák tér volt, ezért lehetett független ikertere az Erzsébet térnek, a négyszög alakú, gyönyörű új piactérnek. Külön szerencse, hogy az Erzsébet tér nem épült be, mert például a másik mesterséges terecske, a Hermina tér a Hajós utcánál – amit ugyanúgy hoztak létre, mint a Klauzál teret az 1838-as árvíz után – később beépült. És hogy hova lett a Hermina tér? Amikor az Andrássy utat építették, a millennium lázában égő főváros ezt a terecskét is eladta a kormánynak, a kormány meg odaadta operának, rá épült az új Operaház. Na, ez volt az utolsó igazi tér a VI. kerületben, és ez is áldozatul esett a város mohóságának, saját élettere felélésének.

Biztos benne, hogy sajnálni kell az Operaháztól azt a teret?

Igen. Ahol nagyvonalúbb, előrelátóbb és gazdagabb volt a város, ahol képes volt mértéket tartani, és ahol volt kultúrája a városépítésnek, ott megmaradtak a terek, és ma is lehet levegőt venni. Ahol tehetsége és bátorsága is volt annak, aki a város fejlesztésének az irányát megszabta, hogy a közösség számára hasznos dolgokat megvalósítsa: tereket, iskolákat, utakat, parkokat. Gyula pápától Haussmannig sorolhatnánk a történeteket…

Bár Haussmann báró nagy városrendezési terveiről – amelyek nyomán középkori házsorok, egész negyedek tűntek el, igaz, megszülettek az elegáns párizsi sugárutak és széles bulvárok – mindig megoszlottak a vélemények.

Erő és hatalom, egy III. Napóleon ambíciója kellett hozzá, viszont fantasztikus elegancia született vele, és egy kultúrát hozott létre. Ezeket a fordulatokat a nagyvárosok életében mint tényeket érdemes nézni, és nem értékként megítélni, mert egyik ilyen, a másik olyan. Abban azonban biztos vagyok, hogy a mi Budapestünk – minden ellenkező látszat ellenére – általában kisszerű volt, kicsinyes, középszerű, mohó és önsorsrontó. Mindig meglepődöm, amikor az Andrássy utat vagy a Millenniumi Emlékművet mint egy korszak nagyvonalúságának példáit emlegetik, mondjuk Gerő András vagy annak idején Hanák Péter, akinek az előadásait a bölcsészkaron – még mint műegyetemi hallgató – magam is sűrűn látogattam. Fülep Lajos meg Hamvas Béla tudta igazán az Andrássy utat meg Pestet vacak provinciális helynek látni és láttatni. Fülep szerint az oly hirtelen épült “mészszagú Budapest”, ahol pedig hihetetlenül pezsgő szellemi élet zajlott, valójában Potemkin-város volt, a maga álságos és kisszerű vakolateklektikájával és vakolatreneszánszával, ahogyan a nagyszabású északolasz reneszánszot próbálta a téglából épült bérkaszárnyák köré hazudni. És ezt – csak azért, mert régi, mert százéves – ma sem érdemes szépnek és nagyvonalúnak hazudnunk, még kevésbé szabadna követnünk. De ugyan mit remélhetünk ettől a teljesen megrogyott várostól, amely nemcsak szegény, de még megosztott is, állandó küzdelemben a kerületekkel, és ahol van egy harmadik szereplő is, az agglomeráció közigazgatása. E három szereplőt, három csóró játékost úgy játssza ki egymás ellen a mai befektető, ahogy akarja. A bevásárlóközpont-szőnyegbombázás idején Schneller István főépítész hiába passzírozta ki nagy nehezen Békásmegyerről a multikat, a Corát és a Metrót, ha azok nyomban betaláltak Budakalászra, és ugyanez a helyzet Dunakeszinél meg mindenütt körbe. Holott mindenki tudja, hogy ez a bevásárlóközpont-fejlesztés éppúgy egyoldalú kirablása a város térbeli vagyonának, lehetőségeinek, mint húsz-harminc éve a lakótelepek vagy manapság a lakóparkok. Amikor minden talpalatnyi helyen most hat-nyolc emeletes házakat húznak fel, és lakóparknak, kertnek, ligetnek nevezik, pedig valójában lakótelepek ezek is. Kicsi, 30-40-50 négyzetméteres lakások összezsúfolva, lakásra alkalmatlan helyeken. Mert most erre van kereslet, ahogy az 1890-es években a proli-bérlakásokra volt, amikor a Csikágó épült a hetedik kerületben.

Ön szerint mit kellene csinálni?

Mindenekelőtt ismerni, tudni, érezni kell a múltat. Nem házban kell gondolkodni, hanem városban, hogy fellengzősen fogalmazzak. Ha csak egyetlen házat kell építeni, akkor is. A várostest olyan bonyolult térbeli és időbeli képződmény, amit csak a maga bonyolultságában lehet nézni, hogy benne eligazodjunk. Egy városnak ugyanis emberöltőkön túlnyúló realitása van, ökológiája, mint egy erdőnek, és aki ma egy foghíjtelket üresnek gondol, és úgy építkezik rá, az nem látja a fától az erdőt. Ha megértem, hogy száz évvel korábban miért olyan módon fejlődött a város, ahogyan fejlődött, akkor a mindenkori jelen idejű pillanatok egymásra rétegződésében megérthetem a fejlődés logikáját, és nagyszerű távlatokat kapok, megértem, hogyan kell és miért épp úgy kell egy üres foghíj helyére azt az implantációt beültetni.

Nem lehet abból valami imitáció, valami hamis dolog, kulissza?

Meglepő, hogy ha az ember belebonyolódik egy ilyen történetbe, milyen egyszerű válaszokat ad a történelem. Nem utánzandó mintát, sokkal inkább logikát, filozófiát. Én abban gondolkodom, hogyan lehet telkenként úgy átépíteni a házakat, hogy közben a szereplők ne korlátozzák egymást. Hiszen így zajlott ez mindig. Ha benéz egy-egy kapualjba a Király utcában, láthatja, milyen mélyek az udvarok, hiszen egykor ott szántóföld volt, ezt akarták száz éven át a Belső-Erzsébetvárosban a Madách úttal – úgymond – hasznosítani, mindhiába. És közben nem vették észre, hogy a Gozsdu-udvar ezt a problémát – a maga párhuzamosan rendezett, keresztben álló házaival – már a 20. század elején megoldotta. Az én javaslatom úgy szól tehát, hogy az Erzsébetvárost Gozsdu-udvarosítani kell.

És ha jól értem, az egész városrészt össze kéne nyitni?

Így van. Kapualjakkal, átjárókkal.

Vajon mit szólnak az ötlethez a lakók, akik – gyakran okkal – szeretnek rácsok mögé zárkózni?

Ugyanazt, mint most: hogy meg kell építeni az átjáróházakat, és fölöttük egészséges lakószárnyakat lehet építeni, nagyon gazdaságosan, mert belül magasabbak is lehetnek, és csak a lakókon múlik, lezárják-e valamelyik udvart lakókertnek. Ha nem, úgy is dönthetnek, hogy a földszintet bérbe adják, üzleteket rendeznek be, megnyitják a közönségnek, attól este tízkor még bezárhatják. Fantasztikus élet alakulna ki egy ilyen kicsit rejtőzködő, mégis nyitott térben, és nemcsak azért, mert építészetileg, szerkezetében alkalmas lenne rá, hanem mert saját történelmét is magában hordaná, minden egykori lakójának, a múltjának is otthona lenne. Ma az ország nem emlékszik a saját múltjára. A családok sem emlékeznek, a szakmák sem, a városok sem, és persze az egyes emberek sem emlékeznek az előző évtizedeikre. Húsz évvel ezelőtt tanulmányoztam, hol milyen üzletek voltak az Erzsébetvárosban: hol csoportosultak a bizományik, a bőrösök, a szűcsök, a fehérnemű-készítők, az utóbbiak például a Király utcában voltak. Ma a bútorosok, a “dizájnosok” gyülekeznek benne, húsz évvel ezelőtt még bizományis utca volt, előtte pedig a szűcsök utcája. Mint ahogy a Kazinczy utca az órásoké volt, és a Gozsdu-udvar az ötvösöké. A szabók utcája a Dohány utca volt. Erre úgy jöttem rá, hogy az Andrássy út elején lévő Postamúzeumban előkerestem a régi telefonkönyveket, és melléjük tettem a régi utcanév-jegyzékeket. Ezek alapján pontosan föl lehet rajzolni, hol voltak például egykor a kuplerájok, tudniillik itt voltak a középosztály lámpás házai.

Azt hittem, a Magyar utcában…

Ott az arisztokrácia kuplerájai voltak, a szegényeké a Rákóczi téren, a középosztály azonban az Ó utcába, az Opera mögötti házakba járt, meg a Klauzál tér mellett a Nagydiófa utcába és a Nyár utcába. Ma sem értik sokan, miért nem nyílik azokban a házakban a gangokra ablak, csak ajtó, hátul meg egy kis szalon. A telefonkönyvekben ezek panziókként szerepelnek. Az uraknak, amint a Nagymező utcából, a Moulin Rouge-ból a New York palota felé tartottak, útba esett a kupinegyed. Szóval az Erzsébetváros belső része nagyon összetett és jó kis hely volt.

Lát rá esélyt, hogy a maga elgondolásait bárki figyelembe vegye?

Egyre nagyobb az esély rá. Az elmúlt hónapok fejleményeit látva könnyen megtörténhet. Ha a befektetői szándékok, a városvezetés akarata, a kerület tervei meg a műemlékvédők elhatározásai összecsiszolódnak egy egészségesen fölkorbácsolt konfliktus által, amit az ÓVÁS! egyesület robbantott ki, akkor ebből sok minden jó kijöhet.

Távolodjunk el kicsit Erzsébetvárostól és beszéljünk általában Budapestről, a mai építészetről: végképp reménytelennek látja a helyzetet? Az elszabottság, a középszer, sőt a kisszerűség maga által felvázolt csapdájából van-e, s ha igen, merre van menekülés? Hozzáteszem, hogy építészként, saját házaival már jó ideje nem a világ és a kor kihívásaira kíván válaszolni, mindig csak a hely kihívásaira. Azt is szokta mondani, hogy az építészet megszűnt, nem létezik.

Amikor azt mondom, hogy ma már nincs építészet, akkor e tevékenység valamiféle klasszikus értelmezésére gondolok. Mert az építészet – története során és természeténél fogva – mindig valamilyen közösség szándékait, akaratát fejezte ki. Ez a fajta építészet tényleg megszűnt.

És ha a megrendelő – mondjuk az önkormányzat – a közösséget képviseli?

Vegyünk példát: az itt élő közösség megbízásából ma két jelentős ház épült, illetve épül: a Nemzeti Színház és mögötte az új kultúrpalota. Ez a két ház azonban ennek a közösségnek a szándékai felől nem sokat tudhat kifejezni, különben nem sikeredne nagyon ilyenre az egyik és nagyon olyanra a másik.

El tud képzelni olyan épületet, amely – itt és most – képes lenne erre? Vannak ilyen közös szándékok? Egyáltalán, létezik ilyen – közös szándékokkal leírható – közösség?

Aligha, mert nem ilyen a mai élet…

Biztos, hogy a mai építészet képtelen erre? Van-e elég távlatunk, hogy ezt megállapítsuk? És visszatérve az épületekre: ha a közösség szándékait nem, akkor mit fejeznek ki?

Amit Siklósi Mária épített, meg Zoboki Gábor épít, az egy-egy alkotó elszánását, ars poeticáját, műveltségét és orientációját tükrözi, valamint azt a problematikát, amit az a rendeltetés azon a helyen fölvet. Ennyi ma az építészet.

És ha felépült volna az Erzsébet téri Nemzeti Színház, Bán Ferenc tervei alapján?

Azzal ugyanez lett volna a helyzet, az a Bán Feri ars poeticája volt, arra a helyre, arra a programra. És ami jó építészet a világban és figyelemre méltó ma, az lényegében ilyen szempontból érdekes: egy-egy igazán jó művész mondandója felől. Ezért az igazán jó épületek és építészetek nem a technológiai, anyagi fejlődésről szólnak – annak ellenére nem, hogy teljesen új technológiákat használnak -, és nem is közös élet-ábrándokról. A legjobbakat mondom: a cseh emigráns Jan Kaplicky birminghami áruházát, Jean Nouvel barcelonai toronyházát, Norman Foster londoni uborka-felhőkarcolóját, Zaha Hadid új munkáit Innsbruckban, Rómában vagy Gehry Guggenheim Múzeumát Bilbaóban, Libeskind Zsidó Múzeumát Berlinben… Ezek egytől egyig kiváló művészek látomásai, tárgyiasított ars poeticái arra a helyre, ahova születtek. Unikális és egyedi produkciók.
Ami mármost a közösségre mint megrendelőre vonatkozó kérdését illeti: ahhoz, hogy egy közösség épületeiben meg tudjon nyilvánulni, ahhoz átfogó stílusra volna szükség, amikor a stílus mint olyan elvesztette érvényét, elvesztette a közösségi kifejeződés lehetőségét is. Ma individuális megoldások vannak. Ez a válaszom, mondja az építész. Csak hát az építészet, mint minden szakma, a maga tradícióihoz méri magát, ezért problémái, válságai és vitái épp abból fakadnak, hogy önmagából folytatja magát, miközben minőségileg új feladattal áll szemben. Sosem volt azelőtt az építészet ennyire egyéni produkciófüggő, mint ma. Olyan ez a helyzet, mintha egy gyülekezetben mindenki imáját a papnak kellene elmondania. Most az építészek ilyen előimádkozó papok lettek. A mai épületek ilyen egyéni imák a közösség helyett és nevében.

Visszatérve az előbbi magyarországi példák egyikéhez: azt akarja mondani, a Bán Ferenc-féle színházépület nem lett volna értékesebb, színvonalasabb, nagyobb szabású, alkalmasabb épület, nem lett volna több, mint ami végül – az ismert körülmények között – felépült?

Félreértett. Én nem a stiláris, szakmai ügyekről beszéltem az imént, hanem arról, hogy egyik sem tud adekvát válasz egy – talán nem is létező – közösség kérdéseire.

Akkor miért adekvát válasz Libeskind Zsidó Múzeuma Berlinben?

A Zsidó Múzeum sem az. Vagy ha az, akkor azért az, mert reális, bár már nem létező közösség van mögötte, amelyet ez a kiváló művész hitelesen reprezentál.

És a bilbaói Guggenheim Múzeum sem.

Az biztosan nem. De a helynek válasz…

És ebben a tekintetben sem lát lényeges különbséget az Erzsébet térre tervezett és a megvalósult épület között?

Csak minőségében. Mert milyen fura helyzet, a Siklósi Mária házát a nagyközönség szereti. A nagyközönség ugyanis műveletlen, az átlagemberek szeretik, mert “olyan szép, olyan képeslapos”… Iszonyat szembesülni ezzel, de a közönség szereti Lagzi Lajcsit, szereti a szappanoperákat, a valóságshowkat. Botrány, de így van. Ez volna a közösség, amellyel az építészet azonosulhatna?

Akkor vegyünk sorra néhány nemrég épült vagy újjáépített budapesti házat: mit gondol például a Lehel téri piacról?

Rajk Laci házát elfogadom. De hozzáteszem, én mindenkit megértek. Egy nagyon aljas dolgot tudok csak mondani véleményként, már régen meg kellett volna mondanom Lacinak: hogy ezt Makovecz is tervezhette volna. És ezt azért Rajk Lacinak meg kéne ma fontolnia.

Ez kire nézve jelent rosszat Ön szerint?

Ez mindenkinek rosszat jelent. Ebbe az állításba az van belecsomagolva, hogy a Rajk Laci posztmodernizmusa alól éppolyan hirtelen szaladt ki a talaj, mint ahogy Makovecz posztmodernizmusa alól is. A vélt közönség-közösség illant el. Ráadásul ez nem is Rajk Laci világa, sosem volt az… Mert mindennek megvan az ideje, ahogy ezt a Testamentum mondja. Ami késve jön létre, nem akkor, amikor létre kellett volna jönnie, az valójában nem jön létre, és ezért élből hiteltelen. A kritikusok tíz évvel ezelőtt tapsikoltak volna ennek a háznak, de akkor a ház is feltehetően más lett volna, és mást is jelentett volna talán. Fura ügy.

Milyennek tartja az ING-bank székházát a Bajcsy-Zsilinszky úton, illetve a Paulay Ede utcában, azt az egyik oldalán régi belvárosi bérház formájú, másik oldalán kifele dőlő üvegfalú házat?

Jó ház. Erik van Egeraat nemzetközileg jegyzett holland építészsztár, sok más munkáját is meg kellene ismernünk. Ami most a Dózsa György úton épült, az is az övé, szintén nagyon jó. Ha a művelt közönség tisztában volna vele, milyen úton jár ma a nemzetközi építész elit, akkor tudná, hogy Egeraat első vonalbeli építész, de mindig egy lépéssel a valódi újítók mögött jár. Amit nálunk épített, az a nyugati piacon egy-két éve jelen van, és a legjobb minőség. Ő az, aki a Nyugat újításait elhozza Magyarországra.

A lágymányosi Duna-part új épületeiről mi a véleménye?

Fiaskó, főleg a parton levők. Az informatikai kar épülete átlag Finta-ház, a templom Török Ferenc és Balázs Mihály késő posztmodern építészetének igazi esszenciája. A Szász László-féle irodaház jó európai standard, Kertész András Matáv-székháza szintén. A Lágymányosi út mentén most megépült Cságoly-féle irodaházak nagyon jók.

Ugorjunk át egy pillanatra a másik oldalra, a Zoboki-féle kultúrpalotához. Az imént a nem létező közösség nem létező elvárásaival kapcsolatban emlegette. A minőségéről mit gondol?

Azt hittem, gyengébb lesz. Most megnéztem, és szerintem nagyon jó lesz. Bár ott is megvannak az autentikus elődök, Jean Nouvel hatása például nyilvánvaló. Annak a háznak az erénye a NAGYÍTÁS. Sokat írtam a NAGYÍTÁS jelentőségéről az építészetben, egyfajta garanciája ez a minőségi építészetnek. Szenzációs, ahogyan Zoboki arra az iszonyatosan nagy méretű házra rá mert tenni egyetlen gesztust: az egyszerű, puritán modernista homlokzatra egyetlen ablakot és egy hatalmas tetőt. Bátor, nagyvonalú és szerintem nagyon színvonalas dolog. Úgyhogy remélem, jó lesz.

A plázák között nem talál szóra érdemest?

Nem érdemes velük foglalkozni.

És hogyan vélekedik a rendszerváltás utáni családiház-építkezésekről? Hozott-e valami jót a szabadság az építészetben, beváltotta-e a hozzá fűzött reményeket, milyen nyomot hagyott a városképen?

A magyar építészet ebben a tekintetben nem jár az élen. A magyar építészetben ez a lehetőség minimálisan nyilatkozott meg. A mai magyar építész elit nem él a szabadság adta lehetőségekkel, alapállása és felfogása inkább konzervatív, nagyon kötődik bizonyos hagyományokhoz, főképpen bizonyos szakmai előítéletekhez és konvenciókhoz.

Például?

Például hogy a nyers tégla az szép.

Maga is szeretett korábban bontott téglával dolgozni…

Igen, de én nem kötöm magam az anyaghoz. A magyar építészek többsége köti magát az anyaghoz, köti magát a szakmai tradíciókhoz. Vagy az is lehet, hogy csak elkésve követi a divatot. Egyszóval azt gondolom, ma talán épp a szabadság áll a legtávolabb az átlagos magyar építész gondolkodásától. Pedig ez lenne – az individuális megnyilatkozás értelmében, amiről az előbb beszéltünk – a kor parancsa számunkra: valahogy előimádkozni, és azt csak szabadon lehet.

a Népszabadság, Hétvége 1999. május 15-i számában jelent meg

Mottó: “Néhány százezer évvel ezelőtt csak
állatok és növények voltak a világon, ember
nem, s a rendszer tagadhatatlanul jól
működött, még jobban, mint az emberrel
együtt. A nagy veszély abban rejlik, hogy ha
fajunk kipusztítja magát, sok más élőlényt is
magával ránt, és ez már erkölcstelen!”
(Konrad Lorenz)

Ekler Dezső Ybl-díjas építész, az organikus építészeti iskola meghatározó egyénisége, egyik írásában Leonardo da Vincit idézi: “Az ember egy világ kicsiben, tartják a régiek. Az Ember, mint Isten képmása, a Világmindenség harmóniáit testesíti meg, ily módon a mikrokozmosz és a makrokozmosz közötti összhang szimbóluma.” Ám ez az összhang már régen megbomlott, vallja az építész.

A Konrad Lorenz-i pusztulásvízió a kollektív felelőtlenség tényéből indul ki – mondta beszélgetésünk elején Ekler Dezső. – Nekünk arról érdemes gondolkodnunk, hogyan is alakulhatott ez ki. Amikor 1983 táján az Egyesült Államokban jártam ösztöndíjasként, az egyik legmegrázóbb élményem az volt, hogy az amerikai demokráciában a rendszer mibenlétéért senki sem felelős és senki nem is tehető felelőssé. Egy ilyen csöndes országból, mint az akkori kádári Magyarország, Amerikába érkezve elementárisan hatott rám az a túlpörgetett fogyasztói őrület, amelyet a mindenütt surrogó légkondicionálók, a végtelen utazásra csábító ötpályás autóutak, az állandó repülés, a sebesen emelkedő és zuhanó liftek árasztottak. Világosan érzékelhető volt, hogy egy amerikai tízszer annyi energiát fogyasztott, mint egy közép-európai ember akkor. Rendes alkoholista szociológus barátom, akivel mindig ketten ültünk hátul a gépen, mert mi voltunk a bagósok, egy hónapig hallgatta méltatlankodásaimat, majd azt mondta: nézz ide öcsi, nálunk az egészért való felelősség kérdését fölvetni sem illik, nem hogy erről gondolkodni. Valóban, utoljára a tradicionális társadalmakban volt egyértelmű a felelősség, mára a haszonszerzés leszoktatta az úgynevezett kritikai értelmiséget arról, hogy a jövőre tekintve kérdezősködjék. Minél fejlettebb és minél jobban intézményesült ez az úgynevezett modern társadalom, annál személytelenebb és elfogadott módon felelőtlenebb.

Az életünket könnyítő találmányok, a technikai felfedezések kolhatók-e azért, hogy a tradicionális kapcsolatokat ma már elektronikus úton élik az emberek?

Valóban az elszemélytelenedés kulcspontja a technika. De talán pontosabb totális bürokratizálódást mondani. Húsz évvel ezelőtt egy nagy havazás után minden faluban ment tovább az élet. Mert volt pék, bábaasszony, tanító. Most, ha leesik a hó, megáll az élet, katonai helikopter hozza a kenyeret, naszádok mentik a szülő asszonyt a megyei kórházba, bürokratikus apparátusok gondoskodnak a mindennapi életről. Egy ilyen normális tél, mint az idei volt, világosan megmutatta, hogy a logisztikai szabályozás hogyan darálja be a civil társadalmat. Az elszemélytelenedés ördögi találmány, mert amire a modern emberi kultúra elvileg épült, amire oly büszkék voltunk: az individuum ereje, a személyiség csodája, valójában már nem érvényesül, sőt éppen ellenkezőleg: bábok, bábuk vagyunk csupán.

Minden bajunk forrása a logisztika?

A logisztika az angol logistics szóból ered, azt jelenti: hadtáp. A logisztika a lehető legracionálisabb ellátmányozás elvét követi, és hovatovább minden társadalmi feladatot magába olvaszt. Ez alakítja civilizációnkat. A modern társadalom: logisztikai társadalom, tehát hadtáp társadalom, háborús társadalom.

Akkor talán éppen a legjobb helyen, egy építészirodában kérdezzük: hol lehetne a leglátványosabba tiltakozás, az ellenszegülés, hanem az építészetben?

Hagyományos értelemben építészetről már régen nincsen szó. Ami van, az antitézise az építészetnek. A logisztikai építészet: barakképítészet, ideiglenes lerakatok, felvonulási utak építészete.

Jól gondoljuk, hogy az emberi ház, miközben összeköt a természettel, el is választ tőle? Ütközőpont, fal az ember és a természet között?

Nem, a ház maga az ember. Ezzel azt akarom mondani, hogy a ház civilizációfüggő. Goethe azért mondta, hogy az építészet megdermedt zene, mert csak hangoltság szerint működik. Nem zene, hiszen az a hatalmába kerít, katartikusan formál. Az építészet viszont csak rituálisan működik, vagyis az a fontos, hogy miként használom. Miként élek benne. A ház nemcsak az ember és a természet kapcsolatát jelzi, hanem az ember viszonyát önmagával is. A mai épületek riasztóberendezései, kamerái, izomagyú őrzői pontosan érzékeltetik, hogy a ház lakója hogyan viszonyul önmagához. Csak úgy képes bemenni a saját otthona kapuján, ha tudja, egy testőr védi – valószínűleg önmagától. Nehogy rossz gondolatai támadjanak. Nehogy valami rosszat kövessen el, például hagyja, hogy betörjenek hozzá. Ezért a kapu sarkából egy kamerával figyelteti – saját magát. A szeme időnként a képernyőre téved: vajon rendesen viselkedik-e? Régen, ha az ember elment egy templom előtt, keresztet vetett, a templomban csöndesen viselkedett, s a gyóntatószék előtt három méterrel megállt. Ma az emberek a bankban viselkednek ugyanilyen áhítatosan, csöndben, a kassza előtt három méterrel alázatosan állnak meg és bűnbánóak a kasszában ülő “pappal” szemben. A bankok a pénz, a mai civilizáció templomai. Mert a ház: az ember.

Az ön előadásában ez az ördögi gépezet olajozottan működik. Nem hullhat bele egyetlen porszem sem? Nem állíthatja meg a jövőt tervező építész sem?

Az építész személye is jelentéktelenné válik, csupán egy a technokraták közül, akik a rendszert olajozzák. Talán észrevették már: nem akarok az építészetről beszélni. Ehhez a megbolondult világhoz inkább csak metaforikusan tudok közelíteni. Ám legyen, nézzük meg a magyar falvakban 10-15 éve épült házakat! Rossz helyen épülnek. Túlságosan kicsi telken. Feleslegesen vágják ki a fákat. Nem ültetnek új fákat. Túlságosan nagy házakat építenek. Gyakran a legrosszabb anyagokból építkeznek. Kényelmetlen házakat építenek. Rosszul tájolják őket. A gyerekekre nincs idejük, mert házat építenek. Ha felépül és nem halnak bele, a gyerekeket reggel autóba rakják, s este kiveszik az autóból. És így tovább.

Miért épülnek ma a családi házak az ősi tapasztalat, tudás ellenében?

Nincs már ősi tudás, tapasztalat. Régen a faluban mindenki tudta, hogy bizonyos területekre miért nem szabad házat építeni. Oda, ahol a vízerek vannak, ahol az állat is megbetegszik. Ma viszont városi tervezdében készülnek a telekosztási tervek, és százával odaköltöztetnek családokat, ahová nem szabadna házat építeni. Amikor a ’80-as években tömegesen kezdtek el építkezni új generációk, tradíció, tudás nélkül építkeztek. És a reklámok beletuszkolták az agyukba, hogy az a jó, ami korszerű. Akkor én kezdjem el magyarázni, hogy a vályog, meg a bioépítészet, a régi tégla, meg a vakolat, a faablak miért volt jó? Azt kapom, hogy ez konzervatív álláspont. Hiszen a logisztikai rendszer fogvasztókat, tömegkatonákat igényel, s azokat is nevel. A gyerekeknek számítógépes programokat gyárt, hogy ezzel csupán a számítógép kezelésére alkalmas alanyokat tenyésszen ki.

Hogy ne az összefüggéseket keresse a gyerek, hanem ájuljon el az információhalmaztól?

A mai világ kizárólag a technokratikus készségeket preferálja. Nézzük végig a HVG álláshirdetéseit: fiatalnak kell lenni, nemdohányzónak, lehetőleg felsőfokú, sőt annál jobb angol nyelvtudással. És mindenekfelett szeretni kell azt a céget, amelyikhez be akarunk jutni, és már akkor, amikor még azt sem tudjuk, hogy a cég a világon van. A jelentkezőnek a janicsár, a diverzáns, a kém, a kommandós jellegzetes készségeivel kell rendelkeznie: minden moralitás elvetendő, vagy legalább is álcázandó, mindenféle közösséghez kötődés leplezendő, vagy lehetőleg kerülendő, nemzeti, etnikai elfogultságok törlendők a magasabb szellemi irányultság titkolandó, az irodalmi jártasság nem számít, a zenei hallás mellékes. Hogy megint amerikai szociológus barátomat idézzem: az egészre való rákérdezés kerülendő.

Ezt feleli majd kisfiának is, ha az egyszer felnő és visszakérdez?

Ezzel megfogtak. Megpróbálok ezekről a dolgokról nem cinikusan gondolkodni. Igyekszem derűsen szemlélni a modern világban végbemenő destrukció tényeit, azt hogy a dolgok éppen ellenkezőleg vannak, mint ahogy azt a hivatalos papság hirdeti. És amikor szembe kell nézni a várható katasztrófával, megfigyelted, tanult barátaim azt mondják: na, ne! Hiszen így nincs értelme a dolgoknak! Hát így nincs értelme az életünknek! Aztán a legtöbben cinikussá válnak mert újabb és újabb, gondolatban addig elfogadhatatlannak vélt határokon esünk át. Évekkel ezelőtt képtelen voltam elfogadni, hogy a Nap – legerősebb szimbóluma és legvalóságosabb princípiuma az emberi életnek, a vallások valóságos és spirituális alappontja -, hogy ennek a Napnak a sugárzása veszélyt jelent. Úgy gondoltam, hogy ez olyan végletesen botrányos, ami ha bizonyítást nyer, akkor az egész őrült gépezetnek le kell állnia. Aztán a tudósok és az újságírók rendre megnyugtatnának, hogy nem is melegszik annyira a Föld légköre, még csak néhány millimétert emelkedett a tenger szintje. Közben rettegve találgatjuk, hogy kiengedjük-e a gyereket a levegőre vagy ne. A szorongás belénk épül, de aztán lassan túl is tesszük magunkat rajta. A túlélési nihil állapotába kerülünk. A gyermekeink ezen már gyorsabban jutnak túl, kamaszkorukig ki is égnek. A változást az amerikai ember fiziológiája is érzékelteti. Figyeljük csak meg a filmeken. Közelebb van egymáshoz a két szem, erőszakos az áll, a járomcsont, az arc pókerarc, s miközben mosolyog, a szeme mélységesen szomorú. Most láttam Sára Sándor Indiában fényképezett embereit. Ilyen arcok nálunk száz évvel ezelőtt voltak. Derű, mélység, nyugodtság, félelem nélküli pillantás. Egy hatvanéves emberben a kamasz nyílt tekintete, emelkedettség, metafizikai hajlam. Ezzel szemben a modern, világ embere retteg, szorong, fél, kiélt, dimenzió nélküli. És, ami a legfontosabb: nem mer szembe nézni a katasztrófa tényeivel. Mindjárt az autója nyári gumija, a biztosítása, a rezsiköltsége jut eszébe, és minden, ami köréje van építve félelemből. Hiszen az mind megkérdőjeleződne. Én mégis úgy gondolom, hogy ezzel szembe kell nézni. Komolyan, felnőtt ember módjára. Ez adhat derűt. Be kell lássa az ember, hogy rajta és mégsem rajta múlik a dolog. Be kell lássa azt is, hogy az emberiség annyival gyengébb önmagánál, hogy valójában az emberiségen sem múlik már. Rá kell jönni arra, hogy a pusztulás nem egy ponton fog átfordulni a totális katasztrófába, hanem ez a katasztrófa már régóta tart, már megtörtént. Ez a katasztrófa általunk és bennünk zajlik. Mi magunk vagyunk a katasztrófa. Mi vagyunk az okozói, de mi vagyunk az elszenvedői is. A jó katonák, akik a logisztikai rendszert fönntartjuk. Ha pedig én okozom a katasztrófát, akkor mitől szorongok? Valójában önmagamtól. Ha gyereket nemzek, akkor ezt a gyereket nem félthetem a világtól, hanem igyekszem derűre nevelni, hogy ne rettegjen a holnaptól, hanem megpróbáljon a mában az idővel pontosan arányos életet elfogadni és élni. A Hamvas Bélás derűre gondolok, arra, hogy magunkat kell rendbe tenni és elfogadni. Ha bármi remélhető ennek a katasztrófafolyamatnak a végén, akkor a legnagyobb remény az, hogy önmagunkkal békére jutunk.

Vonuljunk vissza önmagunkba? Ez lehet a túlélés tudománya?

Minden vallás azt hirdeti, hogy ne fuss önmagad elől. Hol kanyarodott el mégis az európai civilizáció a logisztikai irányba? Hol lett elrontva és mikor? Az egyik alapvető mitologéma a paradicsomból kiűzetés, a tudás fájáról evő ember dilemmája. Hiszen az egyistenhit, az uralkodás, a tökéletességre törekvés valószínűleg bele van kódolva az emberbe. A megismerés dolgában nem bír uralkodni magán. Pedig aki tudást szerzett, annak mértékletesnek is kellene lennie. A tudás szintjével együtt kellene emelkedjék a felelősség mértéke is.

Ádám és Éva paradicsomi jelenete interpretálható a mai világban?

Minden technikai felfedezés gyakorlati alkalmazásánál megismétlődik a jelenet. Az autóra valószínűleg semmi szükségünk nem lett volna. Benz úr a házuk sufnijában építgette, mert az volt a mániája, mint megismerésre törekvő embernek, hogy olyan gépet szerkesszen, amelyik magától megy. Csakhogy Benzné, alias Éva, úgy gondolta, hogy a háztartási pénzből már túl sok ment a Benz passziójára, ezért azt mondta, ha már van, akkor használjuk. Benzné tehát benzint (ami akkor még petróleum volt) öntetett az autóba, beültette a gyerekeket és elindultak a rokonokhoz. Útközben elfogyott az üzemanyag, megálltak, vettek a patikában, körülöttük összecsődült a nép. És az autó fel lett fedezve. De senki sem gondolta, hogy az autóra valakinek is szüksége lenne. Komoly marketing kellett, hogy a tömeges fogyaszthatóságot belediktálják az emberekbe.

Tehát a paradicsomban, Évával kezdődtek a bajok?

Krisztus előtt, a 600-as években kezdődött Hamvas Béla szerint az a destrukció, amely a XX. században érte el végkifejletét. Kezdődött a farizeizmussal, folytatódott a korakeresztény kor után a klerikalizmussal, ma pedig a szcienticizmusban ölt testet. Lényeg: a hazugság! Az egész ilyen egyszerű: a beavatott értelmiség visszaélve tudásával, hasznot húzott a hatalomból. A múlt század végétől pedig a katonai verseny miatt újabb és újabb dolgokat használunk, amelyekre semmi szükségünk nem volna. Az életünkhöz tízszer kevesebb is elég lenne. Ez a logisztika. Az első világháború kezdetére minden állam kiépítette éppen nyerő logisztikai szerkezetét, a vasutat, és egy nap alatt a frontra vitte összes katonáját. Két évig nézték egymás. Akkor a hadban álló feleknek rá kellett jönniük, hogy a háborút hagyományos módon nem tudják megnyerni. Csak akkor, ha szakítanak azzal a megszokással, hogy van egy civil és van egy katonai társadalom. A társadalom egészét a hadtáp szolgálatába kellett állítaniok. A nőket tehát elküldik hadiüzembe dolgozni, a gyerekeket hadióvodába viszik, a vidéki népességet pedig betelepítik a lakótelepre, hogy legyen személyzet a hadiüzemhez. A háborúnak azóta sem lett vége. Azóta nincs civil politika, nincs civil diplomácia, nincsen civil gazdaság, azóta háborús gazdaság van és háborús társadalomban élünk.

Milyen lesz a jövő évezred emberének háza?

Talán vályogból lesz, meg alig kiégetett téglából, hetven centi vastag falakkal, napenergia fűtéssel, önellátó gazdálkodással. Tértakarékos és helytakarékos lesz a ház, jól szerkesztett közösségi terekkel.

A vályogházat azok az emberek építik meg, akik már békére jutottak önmagukkal, vagy pedig azok, akik erre vágynak? Hol tartunk?

A pusztulás akkor áll meg, ha például erről a Házról gondolkozunk. Amíg nem gondolunk rá, addig az apokalipszis tart. Ha gondolunk rá, akkor túl vagyunk a katasztrófán. Ha neked, meg nekem is ez jut eszembe, ha személyesen magunkra vesszük a világ gondját, akkor megfordul a világ.

Másfél éve ugyanezeken a lapokon arról beszélt, hogy a modern Budapest lakhatatlan, középszerű és csúnya város, egyebek mellett azért, mert nincsenek terei. Valóban nincsenek? És miért, hogyan vált Budapest ilyen “terek nélküli” várossá?

Nemcsak Budapest ilyen, világtendenciáról van szó. Pedig most is azt mondom: nincs jó város terek nélkül. Vagy megfordítva a tételt: a várost a terei teszik. Hiszen mi más volna a város, ha nem terek láncolata, terek rendszere, terek hierarchiája, terek kultúrája. Ma pedig egyre több város van utcák és terek nélkül, hovatovább azt kell mondanom, hogy a mai város utcák és a terek nélküli város. A mai város az antiváros, a város tagadása. Ezt produkálta már a 20. század nagyobb része. A 21. század városa a nem város lesz.

De, ugye, nem a lakótelepekre vagy azokra az egykori utópisztikus és helyenként meg is valósított elképzelésekre gondol, amelyek hihetetlen nagy tömbökben egész városnyi embert zsúfolnak össze?

Nem, egész egyszerűen csak arra gondolok, hogy amiben élünk, a mai város – még ha így nevezzük is – valójában nincsen, nem létezik már. Budapest tendenciáit tekintve már ma is antiváros. Mint város, nem vagy csak nyomokban létezik.

Ez azért elég meghökkentően hangzik, ki kellene fejtenie, miért gondolja így. Mit gondol például a létező tereinkről? Azokról a kisebb vagy nagyobb, épületekkel határolt geometriai alakzatokról, amelyeket térnek nevezünk, legalábbis így szerepelnek a térképen és az utcanévjegyzékben. Mit gondol például a Belváros tereiről, mondjuk, a Deák térről?

A Deák tér, amióta a hatvanas években lebontották a Marokkó-házat, amely észak felől határolta, nyitott, szélfútta és zajos hely lett, ahol legfeljebb egy találkozás erejéig marad meg az ember. Amúgy közlekedési csomópont.

Legyen a következő a Vörösmarty tér.

Nagyrészt a turistáké. Hál’ Istennek, ünnepek körül zsibvásár.

Az év bizonyos napjain pedig könyvvásár. Ilyenkor barátok, ismerősök találkozóhelye, fontos kulturális centrum, nagy élet zajlik rajta, szerintem akkor igazi tér. És ha jó idő van, máskor is kellemes üldögélni a Gerbeaud teraszán. Erzsébet tér?

Részben park, részben közlekedési csomópont.

A park nem tér?

A park nagyon is tér. A Belváros kevéske parkjainak egyike az Erzsébet tér, a Nemzeti Múzeum kertjét nem említve. Kéne belőle még vagy húsz.

Mit gondol a Ferenciek teréről?

Torzó, egy valamikori tér maradéka, de mégis valami.

Emberek is laknak rajta, tudniillik hajléktalanok fekszenek és ülnek a kőpadokon.

És alatta aluljáró zúg.

Március 15-e tér?

Buszok végállomása, parkolóval a híd alatt, a római castrum romkertje pedig kutyavécéként és csövesek találkozóhelyeként szolgál.

Vámház tér?

Közlekedési csomópont, szabadtéri bazár, zajos és kellemetlen hely, a füves rész kutyavécé.

Vigadó tér?

Turistazsibvásár.

Szervita tér?

Parkoló.

Szabadság tér?

A szovjet hősi emlékművet körülvevő kerítés és az amerikai követséget körülbástyázó erődítményrendszer közötti öt métert nevezik Budapesten Szabadság térnek.

Szent István tér, a Bazilika előtt: azelőtt turistabuszok indultak innen külföldre, mára szépen rendbe hozták.

A lehetőségek tere.

Két – pozícióját tekintve – fantasztikus adottságú tér a Lánchíd két oldalán a Clark Ádám tér és a Roosevelt tér.

Elviselhetetlen mind a kettő. A gyalogos is, az autós is menekül, ha odaveti a rossz sorsa.

Blaha Lujza tér, Baross tér, a Déli pályaudvar tere, az utóbbinak nem is tudom, mi a neve.

A járműforgalom számára kisajátított területek, ahol a gyalogosok számára kijelölt útvonalak a föld alatt vannak, és hajléktalanok alvóhelyéül is szolgálnak. Ez nagyjából a társadalmi nyilvánosságunk képlete is.

Akkor mondok budai tereket: Krisztina tér, Kosztolányi Dezső tér, Móricz Zsigmond körtér.

Közlekedési csomópontok.

Batthyány tér, két szép barokk templommal, egy régi vásárcsarnok-épülettel, néhány bájos műemlék házzal, közvetlen kapcsolatban a Dunával.

Csomópont.

Corvin tér?

Autóparkoló.

Bem József tér, Pasaréti tér?

Élhetetlenek, az autóforgalom miatt, a Pasaréti teret végképp tönkretette a körforgalom.

Menjünk vissza a pesti oldalra: Hősök tere és Kodály körönd?

Bordeaux terei jutnak eszembe, e nagyobbacska vidéki francia városé, a levegősség, a tágasság, az évszázadok óta élő kertészeti kultúra, ami egy átlagos francia várost áthat, s amelyhez képest provinciális utánzat a mi Andrássy utunk, amire legvirágzóbb korszakunkban képesek voltunk. És az, hogy menynyi elvetélt lehetőség, meg nem született építmény és tér van mögötte!

Kevésbé “előkelő” pesti kerületekből következnek terek: Mikszáth Kálmán tér, Gutenberg tér, Garay tér, Teleki tér, Almási tér, Köztársaság tér, Klauzál tér.

Ezek a klasszikus pesti terek, ezek jó terek.

Ma is jó terek?

Most kezdenek újra jók lenni. A legjobb ma a városban talán a Mikszáth Kálmán tér.

Mitől jó?

Kezd életre kelni, a környéke megelevenedett, egyetemisták, diákok lakják. A főiskoláktól, egyetemektől jó, az új Szabó Ervin Könyvtártól jó, a piaristáktól jó, a környékbeli kocsmáktól, üzletektől jó. Ez üdítő kivétel. Ma Budapesten a Liszt Ferenc téren, a Ráday utcában és a Mikszáth Kálmán téren talál az ember igazolást a város tézisére.

Mitől kel életre egy tér?

Az autóforgalom korlátozottságától, a teraszos vendéglőktől, a fiatalság jelenlététől. És nem elhanyagolható, hogy ezek a terek mind városrészek belsejében, “lágy részein” vannak, nem átmenő forgalomnak kitett helyeken.

Vagyis a jó tér, egyáltalán a tér maga a működés, az élet, az emberi jelenlét és használat. De mitől lesz egy város – ebben az értelemben – jó, lakható, mitől lesznek jó terei? Egyáltalán, mitől függ az, hogy egy városban vannak-e bőségesen terek, vagy nincsenek? Amelyek aztán szerencsés esetben szimbolikus helyeivé is válnak egy-egy városnak, mint Prágának a Vencel tér vagy az Óvárosi tér. Egyszóval, miért bánik önmagával, valóságos vagy potenciális tereivel egyik város jól, a másik rosszul? Vagy konkrétan: miért bánik ilyen rosszul Budapest önmagával?

Mindez a városok sorsával, történelmével függ össze. Tudjuk, hogy a londoni parkok a szekularizáció eredményeképpen jöttek létre, amikor az egyházi birtokokra a korona tette rá a kezét, ilyen módon közösségi tulajdonba véve őket. Ettől kezdve ezeket a hatalmas földeket nem lehetett elkótyavetyélni. Bizonyos helyeknek ugyanis hosszú távon, évszázados távlatban közkézen kell maradniuk ahhoz, hogy a közterek létrejöhessenek. Egy kisszerű társadalomban, amely történelmét tekintve is szerencsétlenebb sorsú, és ez a közösségi javak herdálásával is együtt jár, nem tud létrejönni a terek árnyaltabb kultúrája. Budapest legtöbb potenciális terét elkótyavetyélték. Tartalékolták őket évtizedeken át városi terek számára, majd egyszer csak hopp, már parcellázható házhelyekké váltak.

Mert csak lehetséges, de még nem létező terek voltak, konkrét megjelenésükben csak szántóföldek. De, mondjuk, Párizsban a Vogézek terét, vagy Rómában a Piazza Navonát vagy a kicsi Luccában az egykori amfiteátrum körvonalain létrejött ellipszis formájú, fantasztikus teret – talán azért sem, mert az őket körülvevő épületek már rég magántulajdonban voltak – nem lehetett elkótyavetyélni, beépíteni.

Tudja-e, hogy ez nálunk fordítva történt? Az óbudai amfiteátrum helyén még a harmincas években is egy ellipszis alakú háztömb állt, amelynek hasonló belső udvara volt? A régészeink bontották el állami pénzen, mint ahogy állami pénzen bontották el annak idején az egész Tabánt is.

Azt gondolja, hogy helytelen volt az amfiteátrum tetejéről lebontani az újkori háztömböt?

Helytelen! Egy ilyen szegény ország nem engedheti meg magának, hogy ennyit bontson. Ezt az országot a török is meg a náci Németország is végigdúlta és pusztította, és Mária Terézia fölrobbantotta a legtöbb várunkat, a győri várat meg véletlenül Napóleon, kárpótlásul, de ami nem pusztult el a háborúk idején, azt bontjuk magunk, „tudományos” céllal, arra hivatkozva, hogy így tesszük láthatóvá a történelmet, pedig csak átélhetetlenné tesszük. Például az óbudai amfiteátrum ma élhetetlen hely, kutyavécé.

Maga most nagyon rosszkedvű.

Lehet, hogy igaza van. Csak hát tudja, ha a történelmet nézzük, láthatjuk, hogy a városi tereknek roppant kifinomult szisztémái alakultak ki, kultúránként változó módon. Egy arab város utca-tér rendszere, térbeli szövete – ahogyan az építészek szeretik mondani – olyan, mint egy keleti szőnyeg. Egy kínai város megint egészen más karakterű, mint egy európai, hasonlóan a díszítőművészetéhez. Másfajta tradíció hatja át. A városok geometriai kultúrája – ugyanúgy, ahogyan a kultúra általában, a művészet, a nyelv vagy a társadalmi érintkezés szokásos módja – égtájak és földrészek szerint különböző. És ezzel azt is akarom mondani, hogy nagyon érzékeny és a tradícióban nagyon mélyen gyökerező kultúra volt az, ami – magyar példával élve – egy Sopron, egy Kőszeg, egy Kassa, egy Bártfa, egy Temesvár, egy Kolozsvár térbeli rendszerét, utcarendszerét kialakította és több száz éven át szerves módon továbbfejlesztette.

Az a városkarakter és struktúra tehát, amely évszázadok alatt előállt, történelembe és kultúrába volt ágyazva. Amikor aztán mindez érvényét veszti – ez történik ma -, amikor mindez elveszti az értelmét és legitimációját, mert szétporlad mögötte az a társadalmi szerkezet, amely formálta és fönntartotta, akkor a város társadalmi és fizikai értelemben is pusztulni kezd. Ahogyan a mindennapi életünk nyomán bizonyos fajok rohamosan és tömegesen tűnnek el a föld színéről, és ahogyan nyelvek, vallások és népcsoportok tűnnek el a térképről, ugyanúgy elporladnak azok az élő geometriák is, amelyek a várost formálták és fenntartották. Még ahol fizikai formájukban nem változtatják meg, nem pusztítják is el őket, mondjuk Sopronban vagy akár Budapesten, ott is olyan mértékben korrodálódnak, erodálódnak, hogy már nem azonosak önmagukkal. Egyszerűen azért nem, mert például autók döngetnek át rajtuk. És hiába ugyanazok a fák, a táblák, egy-két bútor, egy-egy szín, egy-egy hangulat, a bennük egykor zajló emberi élet eltűnt, ezáltal értelmüket vesztik, valójában megszűnnek létezni.

Ez a leírás egy belvárosi utcát idéz elém, amely nemrég még forgalmas, a mi viszonyaink között fényes üzletutca volt, és most a budapestiek szeme láttára “hal meg”, legalábbis ebben a minőségében: a Kossuth Lajos utca. Nem nagyon értjük, mi történik vele.

Pedig nyilvánvaló.

Van, aki a szűkös parkolási lehetőségekben látja az okokat, van, aki a plázák elszívó hatásában…

S ez Budapest belvárosa, a város közepe, vagy mondjuk úgy, az ország közepe. Ha lehet még egyáltalán közepe a városnak az előbb elmondottak értelmében. Nyilván tudja, hogy a Kossuth Lajos utca mesterségesen létrehozott utca.

Hogyne, a millenniumi ünnepségekre építették, az új híd, az Erzsébet híd folytatásaként, és hogy helyet csináljanak neki, lebontották a középkori Pest még megmaradt épületeit, eltüntették a régi térszerkezetet.

A régi Pest, a korábbi belváros lényegét bontották le. Négy tér tűnt el akkor onnan: a Rózsa tér, a Dunához közel eső Hal tér – a halaskofák egykor ott kínálták portékájukat -, a Főtér, amely a volt piarista gimnázium előtt, a volt Bölcsészkar nagyobbik épületszárnya helyén volt, mert a mai kisebbik épülettömb helyén a régi városháza állt, egy a firenzei Palazzo Vecchióéhoz hasonló toronnyal, és a már emlegetett Ferenciek tere. Egyedül az utóbbiból maradt meg valami utcaszerű torzó. Az Erzsébet híd építése miatt tehát halálra ítélték eleink a középkori város szívét, és annak nagyon érzékeny térrendszerét, de a döntésük egy évszázaddal később azt az utcát is autópálya-létre ítélte, amelyet a pusztításuk helyén elegáns bevásárlóutcaként létrehoztak. A szemlélődő, amikor ezt a haldoklást látja, persze csak a nagy forgalomra meg más, banális okokra gyanakszik, és nem vet számot azzal, hogy a helyek és az építészeti értelemben vett terek ezen devalvációja talán mélyebb és átfogóbb folyamata a mi civilizációnknak. Úgy is mondhatnám, hogy a mai civilizáció lényege az, hogy megfosztjuk magunkat a terektől és a helyektől, és vele attól a biztonságtól és kultúrától, ami a bennük zajló életen alapult.

Hogy érti, hogy ez a megfosztás a kultúránk lényege?

A kultúránk megajándékozott bennünket a táncolni tudás képességével, az énekelni tudás képességével, zenélni vagyunk képesek, megformálni vagyunk képesek a szavainkat, a tárgyainkat és a tereinket, és így tovább. Ma többnyire mégsem élünk ezekkel a képességeinkkel. Megfosztjuk magunkat az értelmes és szép beszéd örömétől, hiszen nem beszélünk, csak tévét bámulunk, megfosztjuk magunkat a táncolás örömétől, mert nem vagyunk együtt, és megfosztjuk magunkat a zenélés, az éneklés örömétől, mert legfeljebb csak hallgatjuk. És megfosztjuk magunkat a jó terekben való élés és a társadalmi együttlét örömétől is, helyette inkább egy vaskasztniban száguldozunk föl és alá, és a valaha térré formált helyeken csak átrobogunk. És miért is szállnánk ki, hiszen piszkos, zajos és büdös az a hely. Ezt a kultúrát is, amit örököltünk, ugyanúgy sutba dobjuk, mint a többit.

Ezt a helyzetképet általában tartja érvényesnek, vagy csak a budapestiekre?

Az egész világra látszik érvényesnek.

Hova tegyük azokat a csodálatos városokat és elbűvölő tereket, ahol élvezet az időt múlatni?

Szerintem ma már nincsenek ilyenek.

Nem emlékszik például Róma vagy Velence, Siena vagy Lucca tereire? Ahol késő éjszakáig zajlik az élet, és ahol bámészkodni is boldogság? Vagy egy finom kávét meginni, nézni a szökőkutakat vagy csak sütkérezni a napon?

Illúzió, hogy Róma létezik, hogy Velence létezik, vagy hogy Firenze létezik még. Mindössze arról van szó, hogy ezeknek a helyeknek túl nagy az inerciájuk, túl nagy az értékük.

Ezekről is azt mondja, hogy antivárosok, nem városok?

Turistalerakatok, tematikus parkok. A Disneylandek, a csúszdaparkok, a bevásárlómallok és a vásárvárosok mellett Róma, Firenze, Velence és a többi mindössze lehetséges parkváltozatok. Egyfajta múzeumi szolgáltatás szerencsésen egyberakott és kellően patinás helyei. Hiszen Eiffel-torony-élményt Las Vegasban is vásárolhatunk magunknak, mert ott is felépítettek belőle egy példányt, és ugyanott Velence-élményben is részünk lehet, ráadásul fedett térben. Budapesten sem rebbent a szeme senkinek, amikor western-falu épült a Pólus Centerben, és a várost teleépítették – a valaha értelmes városi tereket utánzó – mesterséges terekkel. Hogy a fogyasztó helyben megkaphassa, ami a pénzéért jár.

Például? Mondjon ilyeneket!

A plázákban tucatjával láthat ilyeneket. A Mammutba például, mondhatni, belecsomagolták az amúgy már csak emlékeinkben élő Moszkva teret, amely mára silány autócsomóponttá degradálódott, egy olyan kietlen hellyé, ahol nem jó lenni. Ezt a hajdani közteret “kiváltották” egy mesterséges privát térrel. És hogy a még meglévő városi értékeket hogyan képes ez a mi világunk tömeges vidámpark-bevásárlócentrumokká alacsonyítani? Gondoljon például Szentendrére, amelynek valaha létezett térbeli bája, és kultúrája mára shopping centerré devalválódott, egy vurstlivá, egy Disneylanddé.

Számba vette már mindennek az okait?

A legfontosabb talán maga a mobilizáció, vagyis az, hogy egyre nagyobb mértékben közlekedve, szakadatlan mozgásban élünk. A gyerekek autók hátsó ülésén élnek, különböző zárt helyek között fuvarozzuk őket. Eltűnt tehát a város egy fontos éltető eleme, a szabadon kószáló és játszó gyerek, mert zárt helyeken tartják, mint a háziállatot. A felnőtt vagy középkorú férfi és nő is ma már autóból autóba száll. Nincs, aki éljen hát a tereken, éppen ezért ilyen terek már nem is jönnek létre, vagy ha voltak, pusztulnak. A tehetős budapesti polgár legföljebb autóparkolónak használja a belvárost, ahol a lehető leghatékonyabban próbál megközelíteni egy-egy célpontot, egy irodát, egy tárgyalótermet, egy éttermet, egy üzletet, egy hangversenytermet. Térbeli értelemben rabolja a várost. Nem sétál. Nem bámészkodik.

A mobilizáció mellett a városi terek devalvációjának másik fontos oka az élet, a valóság fölé növő, azt szinte helyettesítő vizualitás térhódítása. Egy különféle zárt helyeken, rossz kis terekben és főleg autókban élő civilizáció, amely posztereken, képernyőkön fogyasztja a valóságot, virtuálisan éli át és virtuális jelekkel vesz részt benne, egyre érzéketlenebbé válik a térbeli valósággal szemben. Föl sem fogja. Egy magamfajta férfiember például, aki vagy az irodájában ül egész nap, vagy autóval ostromolja a várost, egész egyszerűen immúnissá válik a térre. Lassan képtelen reagálni térbeli élményekre a közlekedési jeleken kívül. Aki az országban föl-le autózva száguld át a falvakon, már nem is tudja, hogy léteznek falvak, hogy a főút két oldalán emberek élnek. Meglepődik, ha egyszer-egyszer gyaloglásra kényszerül, vagy nyaralni megy, mert ő a város és az ország geometriáját csak mint autótérképet ismeri.

Nem látja a helyzetet túl sötéten?

Csak egyszerű leírás akar ez lenni.

Önmagáról is mondja mindezt?

Hát persze. Ráadásul mi ezt még önként vállaljuk, de a gyerekeinket már erre iskolázzuk. Ők már nem kirándulnak, nem gyalogolnak, nem járnak országot, nem szednek hóvirágot, nem gyűjtenek gombát, nem néznek múzeumokat, tehát nem ismerik meg a tájat, nem ismerik meg a városokat, nem ismerik meg az országot, nem ismerik meg a saját városukat.

A városok és terek devalvációjának a harmadik oka a kultúra tömegesedése lehet. A városi tereket mindig egy közösség hozta létre és használta, egy falu, egy kisváros, egy kerület, amely hierarchizált és strukturált volt, és méreteiben sem volt túl nagy. A tömegtársadalom terei stadionjellegűek. Sztálin, Mussolini, Hitler vagy akár Roosevelt építészete óta tudjuk, milyenek egy politikailag motivált tömegtársadalom adekvát terei. A Wembley stadion, a Speer-féle, militarista rendezvényekre alkalmas stadionok, a felvonulási terek, amelyeknek az előzményei a sugárutak és a diadalívek. Olyan emberi léptékű városi terek, amilyeneket a 19. század eleje még produkált, a 20. században már nem is épültek. Vagyis azok a városi terek, amelyekben gyalogos emberként élni szerettünk, valójában már legalább száz éve elavultak. A mai világ pedig nemhogy tereket nem épít, már sugárutakat, promenádokat sem épít, csak – jó esetben – szélfútta autóparkolókban árválkodó, tömegek fogadására és rendezett fogyasztatására alkalmas hatalmas építményszobrokat, átlagos esetben pedig barakkokat és hangárokat. A 21. század embere számára az építészet már nem tereket ajánl, hanem a közlekedés tömeges áteresztésére szolgáló csomópontokat és parkolókat, repülőtereket, pályaudvarokat, bevásárlóközpontokat, benzinkutakat, tematikus parkokat, sportcsarnokokat, rendezvénytereket, vásárcentrumokat. Ebben élünk. Ez az antiváros világa. És ezen a rendszeren belül egy régi város már csak átszállóhely, megállóhely, egy útközben adódó lerakat vagy töltőállomás. Témapark. A fogyasztás rendszerében egy a sok közül.

Maga azonban, annak ellenére, hogy ilyen reménytelennek látja a helyzetet, egyúttal saját szakmája, az építészet perspektíváit is, mégsem hagy fel vele. Ezért is reménykedem benne, hogy talán mégsem járja a végét még a városi kultúra. És mégis arra kérem, hogy beszéljen arról, milyen egy igazán jó város. Milyennek kell lennie, mitől jó, mitől él, mitől szolgál a városi nyilvánosság tereként, az emberek közötti közlekedés tereként egy jó tér és egy ilyen terekből épült város.

Egész egyszerűen nincs értelme és nem is ízléses talán jó városról beszélni egy olyan világban, ahol elvileg és gyakorlatilag is ki van zárva, hogy jó város jöjjön létre. Egy tagolatlan, végtelen, a földgolyó egészére kiterjedő hálózattá változott a civilizált világ térbeli rendszere, ahol mindenki útközben van. A megérkezés, az otthonosság pedig privát védelmi gócokba, falak mögé húzódik vissza. Mindenki próbálja magát – nagyobb biztonságot remélvén ettől – körülkeríteni. És közben hihetetlen sebességgel tűnik el a közös terek rendszere. Hogy ezen belül építészként miként lehet viselkedni? Legföljebb egyfajta utóvédharcot lehet folytatni. A legjobb építészek például szerte a világban egy-egy nagyobb privát építészeti vállalkozás keretében közösségi használatú tereket igyekeznek létrehozni.

Vagyis úgy látja, lehetetlen ezen a helyzeten változtatni, ezt a világméretű tendenciát megfordítani?

Igen.

És azt gondolja, ebben nemcsak az építészek, hanem a városok és a városvezetők is tehetetlenek.

Sajnos igen. A városoknak ma ez a természetük. Tehát amíg nem állunk le a folyamatos vándorlással, a városok szakadatlan “ostromával”, a reggeltől estig tartó autózással, a logisztikai érdekek szolgálatával, addig nem lesznek élhető városaink.

A városok övezetekre osztásától, a személyautó-forgalom részleges tiltásától, korlátozásától, illetve megfizettetésétől sem remél javulást? Számos helyen, például Londonban bizonyos zónákba csak fizetés ellenében lehet behajtani.

Afféle rezervátumokra gondol?

Ilyen erős kifejezést azért nem használnék.

A jövő valóban ilyen emberrezervátumok létesítését hozhatja, a világörökségi vagy a műemléki negyedek vagy a nemzeti parkok mintájára. London belvárosa ilyen értelemben valamiféle emberpark, emberrezervátum lesz, ahol majd talán ki kell kapcsolni a mobiltelefonokat, és majd békében találkozhat ember emberrel, és lehet végre levegőt venni, és egyszerűen csak nézelődni, és csendben lenni.