[…] Ez a Tóth Lőrinc utcai, hétlakásos társasház egy eléggé lehetetlen formájú telken helyezkedik el. A telek diszpozíciója annyiban különleges, hogy mélysége alig van, a hosszoldalával illeszkedik az utcára. Mielőtt Ekler megkapta a megbízást, egy építésznek már beletört a feladatba a bicskája. Az első terv az utcai telekhatárra merőleges, fogatolt elrendezést vázolt, amit azonban a XII. kerületi tervtanács elutasított. Az ilyenkor szokásos kérdésre, hogy kivel is látná a tisztelt grémium biztosítottnak a beépítés további sorsát, Nagy Ervin főépítész Ekler Dezsőt javasolta.
A program nem különösebben bonyolult: mélygarázs, a második emeletig emeletenként két lakás, majd egyetlen tetőtéri “penthouse”. A lakások nem különösebben jók, igaz, nem is rosszak, leginkább termékek. Az összes baki a kiviteli terv hiányára vezethető vissza: ennek hiányában kerül például az egyetlen bútorozható falfelületre a radiátor, és a kiviteli terv jelentette extra tervezési energiáért kiáltanak azok a hálószobák, amiket az ablakosztások miatt szinte lehetetlen lesz berendezni. Ott viszont, ahol a loggia vagy a terasz nyílik, mély, teres helyiségek alakultak.
Ekler koncepciója a telek maximális beépíthetőségéből indult ki. Annak érdekében, hogy elkerülje az ilyenkor szokásos, a szabályozók által lehetővé tett konzolozást, kifelé dőlő falú, fölfelé növekvő alapterületű “lufi” házat tervezett. Ez az analógia határozta meg utána a homlokzatképzést. A lufi egyneműsége ugyanis valamiféle részlet- és csomópont redukált formát kívánt, ami végül a jelenlegi “tetőház” megoldásához vezetett. […]
Wesselényi-Garay Andor, Alaprajz, 2008. július-augusztus, pp. 28-31.
Tervező: Ekler Dezső
Építészek: Czikéli László, Fehér Laura, Szijjártó Csongor
Statika: Szathmáry Miklós – Modulor-Terv Kft.
Gépészet: Parsch László – Parsch és Tsa Kft.
Elektromos tervező: Nyári Ilona – Libella 21 Bt.
Kertészet: Páll Attila – Bojza Bt.
Ekler Dezső áruló. A szekértáborokban, a vagy-vagyban, a feketében-fehérben gondolkodó hazai szakmai közélet számára feltétlenül az. Ennek a háznak a láttán bizonyára sokan azt gondolják: előkerült egy újabb köpönyeg. A helyzet ennél némiképp összetettebb, és ha van is baj ezzel a házzal, az nem az, hogy nem lehet egyetlen gesztussal az eddigi életmű kalickáiba pakolni. Ekler oeuvrje ugyanis – a látszat ellenére – kevéssé szakaszokról, korszakokról, mint inkább egy olyan többszólamú fúgáról szól, melynek bizonyos motívumai az idő haladtával elcsendesednek, hogy mások dominánssá válhassanak.
Ekler pályájának kezdeti szakaszán elfordul az építészettől és a szociológia tanulmányokba kezd, hogy abból merítve, a város problémáját is átélve hardcore posztmodern teoretikusként lépjen színre. Ebbéli érdeklődésének máig meghatározó tanulmánya az Erzsébetváros történeti feldolgozása és a pesti zsidónegyedre adott javaslata. Ekler igencsak kemény, rossiánus formavilággal debütál az építészet színpadán, hogy aztán “szinte” egyik pillanatról a másikra új építészeti apaképet keresve – és találva – Makovecz Imréhez szegődjön és kivonuljon a mesteriskoláról. Az organikus motívum legszebb példája az 1986-os nagykállói épületegyüttes, ahol a recepció és a tánccsűr a hazai organikus építészet – mondhatni – szimulákruma. Olyan, majdhogynem eredet nélküli tökélyek ezek, melyek perfekcionizmusa szükségszerűen vetít előre egy újabb váltást, ami a 90-es évek elején be is következik. Ekler nevéhez fűződik a bontott tégla “felfedezése”, ami – főleg a tégla méretkoordinációjában rejlő regulázó szerep miatt is – kiutat jelent az organikus másodgeneráció számára abból a dzsungelből, amit Makovecz zsenijének utánozhatatlan formái teremtettek. Egy újabb szólam kétezer környékén, a nagy irodaházprojektek környékén jelentkezik. Jelen folyóirat székháza, vagy a Margit Plaza – noha műfajuk okán is limitálják az építészeti intenciót – a sebességváltások közötti üresjárathoz hasonlít. Ekler – talán a Hattyúházon okulva – meg sem kísérli az organikus építészet direkt adaptációját, a rossiánus kérlelhetetlenségnek pedig a kor nem kedvez. Közben a háttérben, pontosabban a bitek szintjén levonul egy – a DLA téziseként is publikált NAGYítás-elmélet kiterjesztésének tekinthető – hullám, amit az architecture parlante-tal kacérkodó, könyvformából építkező könyvtárterv, valamint a virágalakú Pentaplaza illusztrál. 2002 legnagyobb sikere az Alessi Tea & Coffee Piazza projekt, ahol Ekler a legkevésbé Ekleres, talán épp emiatt a nemzetközi mezőnybe könnyen betagozódó megoldással jelentkezik. Merthogy személyében lett egy nemzetközi (sztár)designerünk is, még ha ezt itthon nem is akaródzik kimondani.
Ez a mostani fúga a foldinggal és az építészeti ösztön-plaszticitással egyszerre kacérkodó, egy új szentendrei lakóházzal és a péceli iskolával jellemezhető artisztikus építészeti kísérletekről tanúskodik. Ennek egyik állomása ez a ház, mely üdítő frissességén túl kissé olyan, mint az alföldi furulyaszó. Messziről szép. Amiért a legjobban a kivitelezés okolható. […]
Az, hogy úgy burkolatban, mint térképzésben ma a kortárs építészet egyik legfőbb toposza a tető, azt a minimalista, ősformákat kereső irányból az MVRDV ypenburgi együttese éppúgy bizonyítja, mint ahogy a térképzés szempontjából a Coop Himmelb(l)au átadás előtt álló Lyoni Musée des Confluences-e is illusztrálja. sőt, a klasszikus magyar organikus építészet is bátran citálható. Makovecz Imre Mogyoróhegyi kempingje éppúgy fal és a tető egygesztusú képzésén alapul, mint ahogy az Turányi Gábor Csörsz utcai, lassan elkészülő sportcsarnokánál is történik. Az egyes szemantikák, vagyis a stílus persze eltérő, de nem szabad elfelejteni: úgy a minimalizmus, mint a folding, úgy a morfikus alapokon szerveződő organikus építészet, mint a skin a formai egyneműség – nem feltétlen egyszerűség – ideáját tűzi ki célul.
Ennek az egyneműségnek a középpontjában jelen esetben a tető áll, hovatovább ez a ház – különösen az eltérő homlokzatok – egyéb értelmezési lehetőségeket is tartogatnak. A szűkülő rövidhomlokzat mintha a rossiánus bütük felé tett biccentés, egyfajta életmű-reflexió lenne, az utcai és az oldalkerti homlokzat síkszerűsége pedig képletszerűen reagál a véletlenszerű ablakosztás gyakorlatára. A hátsókerti homlokzat a legizgalmasabb: a falak dőlnek, a síkok metsződnek, a loggiaelemek kiharapódnak: kordában tartott, de szabad intuíció szerint, olyan művészi vehemenciával komponált felület ez, ami üdítő színfolt a komorba fordult hazai palettán. Olybá tűnik, mintha ez a ház egy friss-diplomás elsőkezes munkája lenne, akinek a tervezéshez a megbízó még bizalmat szavazott, de az építkezésről már kitiltotta. És tényleg.
Az eredeti tulajdonos a tervzsűrin úgy nyilatkozott, hogy ő az építészethez nem ért, a Zeneakadémián végzett, de tudja, mi az a művészet, és szereti is, így ha a tisztelt zsűri azt mondja: ez jó, akkor ő azt megépíti. Ugyanezen a zsűrin Reimholz Péter ugyanakkor előrevetítette azt, ami végül is megtörtént. Azt, hogy ezt a házat szégyentelenül alacsony minőségben fogják megépíteni. És lőn. Az eredeti tulajdonos ingatlanfejlesztőknek adta tovább a projektet, akik több leállással, viszonylag lassan építkeztek. Az engedélyezési fázis után már nem volt gazdája a tervnek, kivitelezői értelemben sem. Belsőépítészet nincs, ami kevés meg mégis: az egyszerűen rettenetes, az eternitlapok kúpelemekkel történő csatlakoztatása pedig építészeti szeppukut kíván. A homlokzati fémszerkezetek szörnyűek, a lakatosrészletek elnagyoltak.
Ezzel együtt friss, lendületes darab Ekler Dezső háza. A hazai építészetet jellemző formafóbia csipetnyi ellensúlya, amely, ha áttételesen is, de csatlakozik az életmű korábbi hagyományaihoz. Számomra van valami szimpatikus Ekler intranzigens mániáiban, ahogy életét, önmagát, gondolatait egyetlen elhivatott művészlét részeként látja. Több ilyen kellene. Csak az a gányolás a homlokzaton, csak azt tudnám feledni.
Wesselényi-Garay Andor, Alaprajz, 2008. július-augusztus, pp. 28-31.
Sorry, the comment form is closed at this time.