Komolyan vettük a hagyományápolást – 2007.

27 Már Komolyan vettük a hagyományápolást – 2007.

Virág formájú hadiraktár

Tanács István interjúja megjelent az Európai Házak III. évfolyamának 2. számában

Ekler Dezső DLA, Piranesi-, Palladio- és Ybl díjas építész, szociológus. 2003-ban Príma Díjat kapott. Makovecz Imrét vallja mesterének. Munkái átmenetet képeznek a magyar organikus építészet és a nemzetközi biomorf építészeti irányzatok között. Tulajdonosa és vezetője az Ekler Építész Kft.-nek.

— Olvastam néhány rendkívül pesszimista szemléletű interjúját, amelyben azt állította: az emberi civilizáció a pusztulásba rohan, az utolsó előtti pillanatban vagyunk… Ha ezt komolyan gondolja, hogyan veszi rá magát, hogy házakat építsen – arra a kis Időre?
— Valóban úgy látom, hogy az emberiség fölszámolja önmaga létfeltételeit. De ez nem hiba, hanem „eredmény”. Annak a körülbelül kétszáz éves folyamatnak az eredménye, amelyben az emberiség áttért a hadtápgazdálkodásra, a háborúra való folyamatos felkészülésre. Ez független az egyes emberektől és a kisebb közösségektől. Én valóban a végállapot felől, az utolsó előtti pillanatból szemlélem ezt – de a szemléletemet nem pesszimizmusnak, hanem egyfajta derűs realizmusnak tartom, amelyben mestereim Paul Virilio és Jean Baudrillard francia filozófusok. Jobb a hazugságokat kiküszöbölni, és szembenézni a dolgokkal. Az őszinteségtől megkönnyebbül az ember. Gyakran eszembe jut, hogy szabad-e bármit is hozzátenni ehhez a pusztításhoz, hiszen köztudott, hogy az építészet élen jár a világ ökológiai megsemmisítésében. De hát az embernek van egy szakmája, hivatása, amit úgy is lehet művelni, hogy lehetőleg ne rontson a világ állapotán, hanem javítson.

— Hogyan indult a pályája?
— A hetvenes években jártam egyetemre. A nyolcvanas években szociológusként dolgoztam. Várostörténeti, városszociológiai, lakásszociológiai munkákat végeztem Tosics Ivánnal és Hegedűs Józseffel, akik ma is ennek a szakmának a prominensei. Ezek voltak az úgynevezett ellenzéki idők – ebben iskolázódott a társadalomszemléletem egészen a rendszerváltozásig. A nyolcvanas évek elején eljutottam Amerikába, onnan hoztam Paul Virilio akkor friss korszakos könyvét, a Pure War-t, amely jó tíz évvel később Színtiszta háború címmel magyarul is megjelent. Az az út és az a könyv döntően befolyásolta a nézeteimet. Amerika megdöbbentett. Egész egyszerűen a pusztulást és a végítéletet láttam benne. Pontosan átéltem, hogy az úgynevezett demokratikus rendszerben a társadalom egészének koncepciójáért, a működéséért senki nem felel.

— Pedig Magyarországról nézve Amerika akkor az álmok netovábbja volt, és azóta is követendő mintának számít.
— Valóban Amerika volt a minta, és semmi más nem történt, mint hogy az egész világot amerikanizálta a hadi társadalom kényszere, a hadi készülődés, a versengés tébolya. Ezt ott, akkor, a nyolcvanas évek elején már pontosan lehetett látni. Azóta mi is beszálltunk ebbe a tébolyba. Senki nem érti, miért zabálunk, pörgünk, utazunk annyit. Hát azért, hogy üzemben tartsuk ezt az állandó hadi készülődést.

— Beszélne erről bővebben?
— Már a középkori európai városok alapvetően logisztikai erődítmények voltak. A leghatékonyabb gazdasági egységeknek a fizikai eszközökkel védett sűrítményei. Ebben a formában ezeket a városokat a háborúra való készülődés hozta létre. Hogy közben zenét, katedrálist, egyetemet is termeltek bennük, az voltaképpen másodlagos kérdés. A 19. század második felében indult meg az igazán elképesztő logisztikai fejlődés: az ipari forradalom műszaki csodái, a vasút, a hajózás semmi másban nem nyerik magyarázatukat, mint az első világháborúban. Mindenki arra készült. Mindenki képessé vált rá, hogy egy-két nap alatt milliószámra vigye ki a katonáit a tűzvonalba. Meg is tették, aztán a hadseregek évekig ott dekkoltak a lövészárokban, és nem bírtak egymással. Korábban a katonai gazdaság és a katonai kaszt elvált a társadalom egészétől: a katonák békeidőben lovagoltak, célba lőttek és udvaroltak az úrilányoknak. Az első világháborús patthelyzet azonban nem volt eldönthető a teljes társadalmak militarizálása nélkül. Nemcsak Lenin jött rá a hadikommunizmus előnyeire, hanem a németek, a franciák, és Wilsonék is Amerikában. Az egész országot a hadiipar, a hadtápgazdaság szolgálatába állították. Akkor kezdtek a nők dolgozni, akkor hoztak létre bölcsődéket, hogy tudják nap közben hová tenni a gyerekeket, és persze az egészet elkezdték modernizációnak meg emancipációnak nevezni.

— Hogyan kapcsolódott mindez az építészethez?

— A huszadik század nagyvárosai is logisztikai városok: a korábban zömmel vidéken élő népességet be kellett telepíteni a városokba, mert a hadiiparnak termelő, de emellett fogyasztó tömegre is szüksége van. Az összes nagy ipari márkanév, a Skoda, az Opel, a Bayerische Motoren Werken mind hadiüzem volt. Az első világháború felduzzasztott egy káprázatos logisztikai gazdaságot, amit esze ágában sem volt senkinek leállítani – így az első világháború valójában nem is ért véget. A gyár, a vasútállomás, a kikötő – mindegyik egyben építészet is. A lakáslehetőségek megteremtése szintén. A fogyasztáshoz kereskedelmi központok kellenek – azokat is meg kell építeni. A haditársadalmat úgy lehet a leghatékonyabban üzemeltetni és csúcsra járatni, ha az egész civil társadalmat is felhasználom mint termelési potenciált, majd az így felpörgetett gazdaság termékeit elfogyasztatom ugyanezzel a népességgel. Ahogy azt Henry Ford megalkotta jól fizetett munkásaival és olcsó T- modelljeivel. Ez az úgynevezett fogyasztói társadalom, amelynek irracionalitása a logisztikai gazdaság irracionalitásában fogant. Semmilyen más módon nem magyarázható meg, miért fogyasztunk százszor annyit, mint amennyire Szükségünk lenne. A hadtáprabszolgákkal előállított terméket föletetik a fogyasztó rabszolgákkal. A Szovjetunió fölépített egy katonai társadalmat, ám ott a párját, a civil társadalmat éheztették, megalázták, és folyton politikailag próbálták mozgósítani – de hát az úgy nem működött. Az amerikai hadikommunizmus viszont igen. A fogyasztással kell mozgósítani. A cél az, hogy egy adott régió gazdasága állandóan csúcsra legyen járatva, így bármelyik pillanatban nyerő lehessen egy potenciális háborúban. Ezért kell Amerikának folyton háborúznia: a háború kiszolgálása, vagyis az amerikai rendszer exportja szükségszerű, és ma már az egész glóbuszra kiterjed. Ezt nevezik globalizációnak.

— Visszatérve az építészethez: mi a szerepe az ön által leírt folyamatban?

— A hadigazdaság egyik legfontosabb és leginkább irracionális szegmense a pénzpiac, amely mára célját vesztett, spekulatív, pusztító erővé vált. A pénzpiac hatalmas pénzfeleslegeket termel, ezek allokációja hozza létre a Kínában, Indiában, Oroszországban látható elképesztő folyamatokat, amelyek egészen Új dimenzióba helyezik az építészetet is. Az építész szakma, mára ennek az irracionális pénz- piacnak a logisztikai kiszolgálója lett. Hihetetlen mennyiségű épületet hoznak létre a világban. Ha csak a stagnáló gazdaságú Magyarországon néz körül, itt is láthatja, mit épített az elmúlt húsz év kapitalizmusa lakóparkokban, bevásárló központokban, ipari parkokban.

— Ön hogyan viszonyul ehhez a folyamathoz? Milyen építészet az öné?

— Százféle építészet van: pályázati építészet, állami építészet, korrupciós építészet, plázaépítészet, családi ház-építészet, vidéki építészet, újgazdag építészet, értelmiségi építészet…

— De ön személy szerint melyikben helyezi el magát?

— Ezek valójában nem építészeti irányzatok, nem stílusok, hanem elkülönült piacok. Minden piacnak megvannak a maga építészei, akik az esztétikai elveiket a piac igényeihez hajlítják. Én eléggé flexibilis vagyok, mindegyikbe egy kicsit belekóstolok.

— Láttam a honlapján a dunaújvárosi Penta Plaza tervét: mellette a Tesco egy Csúnya kocka, az Ön elképzelése pedig ötszirmú virágot formáz. Mi a különbség egy kocka formájú hadiraktár és egy Virág formájú hadiraktár között?

— A virág formájút nem építik meg. Ennyi a különbség.

— Miért nem? Abban is sok áru elférne.

— Egy Cora- vagy egy Tesco-áruház építészetileg pontosan kifejezi önmaga lényegét: egy hadiraktár, ahová beszállítanak meg elszállítanak. Ennek a formája hangár vagy barakk — térfelesleg nélkül szükségképpen ilyen lehet csak.

— Egy Virág formájú áruház talán elijesztené a vásárlókat?

— Látja, még az is lehet. Egy virág formájú épületnek a mai gyakorlat szerint jelentősége van például egy-egy város vagy régió kulturális üzenetének megfogalmazásában. Épülnek ilyenek, mint a grazi kulturális központ, vagy más nagyvárosok emblematikusnak szánt színházai, múzeumai. A rossz építészet szellemi cselekedet is egyben. A bevásárlóközpont lényegéhez hozzátartozik a szellemi leépülés ugyanúgy, ahogyan az ott vásárolható tömegáruk silány minősége. Egy ilyen megtervezett folyamatban ellentmondást keltene bármilyen szellemi megnemesedés, amelyet például az igényes környezet jelentene.

— Melyik volt az első épülete?

— A nagykállói tánccsűr, amely egy népművészeti tábor központi épületének készült. Említettem, hogy az egyetem után sokáig szociológusként dolgoztam. Építészként szinte autodidaktaként debütáltam, hiszen kívülről jöttem vissza a szakmába. A tánccsűr ízig-vérig Makovecz-ház, mert Makovecz Imre volt akkoriban a mesterem. Bocsánat a szerénytelenségért, ez később világhírű épület lett, sok helyen publikáltak róla, díjakat nyert külföldön.

— Táncolni a Tescóban is lehetne. A nagykállói tánccsűrnél hogyan alakult a funkció és a forma viszonya?

— A tánccsűr 1986-ban épült. Azok az évek több szempontból varázslatosak voltak. Azt hittük, ha vége lesz a kommunizmusnak, a régi társadalmi és kulturális minták újra érvényre jutnak, a hadi őrületnek is vége szakad. Halálosan komolyan vettük a hagyományápolást, a magyar kultúrát, a természet közeliséget. Abban az időben virágzott a táncházas kultúra, amelynek otthont teremtettek azok az épületek. Lehet, hogy mára ez is egy zárvány lett, mint a Volkswagen bogár fan klubok, egy a sokféle szubkultúra közül. De mégiscsak húsz éve már, hogy nyaranta több mint ezer gyerek táncol azon a helyen, és máig autentikus erdélyi meg dunántúli népzene szál benne.

— Borászatot is épített a Hegyalján.

— A disznókői borászat és traktorgarázs 1993-95-ben épült. Erről tavaly közölt cikket egy angol szaklap, az Architecture Design, és véletlenül 2001-et írtak az építés évének. Vagyis még 2001-ben is újnak, és divatosnak tűnhetett szakemberek számára is. 1993 körül kezdett formálódni nyugaton az úgynevezett folding építészet, amely plasztikus, bőrszerűen, drapériaszerűen csomagoló építészet, és ma az egész világot uralja. Ebben a szellemben épült az én disznókői traktorgarázsom 1993-ban. A Hegyalja vulkanikus krátereire hasonlít, és sokan mondják: olyan a formája, mint a tokaji hegy kontúrja. Ez az épület érdekes kapocs talán a Makovecz-féle magyar organikus építészet, és a 90-es évek óta kibontakozott nemzetközi folding vagy biomorf építészet között. Szerencsém is volt, mert a megrendelő, Jean Michel Case, a francia Axa biztosítóbirodalom egyik vezetője, aki a borszakmának is az egyik legtekintélyesebb ottani képviselője, ideális mecénás volt. Teljesen szabad kezet adott építészeti kérdésekben, holott például a borászati folyamat minden részletét aprólékosan beszabályozta.

— Mostanában több helyen méltatták a péceli iskolát, amelyet szintén Ön tervezett. Ez mennyiben volt más, mint a korábbi munkái?

— Az iskola a Ráday kastélynak a kertjében, udvarában épült, 2002-ben terveztem és 2007-ben adták át. Pécel maga nagyon fontos hely a magyar kultúrtörténetben: ott volt Ráday Gedeon könyvtára, ott gyülekeztek a reformkor irodalmi nagyságai. Aludt a kastélyban Petőfi Sándor és Jókai Mór is – utóbbi éppen a nászútján. A barokk kastélyhoz épülő városközpontba kellett megépíteni az iskolát úgy, hogy valójában nincs is utcai homlokzata. Vagyis egy barokk kompozíció részeként terveztem meg az iskolát. S ahogy a barokk stílus dinamikáját is az adja, hogy – gyakran illuzionisztikusan – újabb és újabb terek nyílnak váratlanul egymásból, itt is a belső és külső terek áramlása, egymásba fonódása a fő jellegzetesség. Az iskolát a sokféle kötöttség ellenére egyetlen dinamikus ívre fűztük föl, amely része a kastély kompozíciójának is. Ebben a dinamikában van történetszerűen elmesélve, mi az, ami a gyerekeket az épület belsejében várja. Aula, étkező, osztálytermek sora, a ház csúcsán a rajzteremmel, fölötte a zeneteremmel, ahol az iskolai élet legjava zajlik.

— Min dolgozik mostanában?

— Lakóházakon, illetve siófoki üdülőkön, irodaházakon a Déli pályaudvarnál, a Gellért-hegyen és a nyolcadik kerületben.

— Hány épületen tud szinkronban dolgozni?
— Általában nyolc-tíz házon dolgozunk párhuzamosan.

— Olvastam, hogy az egyik épületének „hajóformája” van. Miért választ természeti képeket az építész?

— A jó építészetben mindig tetten érhető a nagyítás. Különös, titkos, rejtélyes mozzanat ez, bár talán egyszerűen is megmagyarázható. Az épületet utánzó épület rém unalmas. Az irodalomban is az a jó metafora, amelyik egy külső témát emel be. Ha az építész ragad meg egy külső metaforát, akkor nagyítania kell, mert nem az épület léptékéből veszi általában a mintát. Makovecz Imrének vannak fej alakú, borda alakú, emberi aurát formázó épületei. Az egyiptomi oszlopfők többméteres kőbe felnagyított sáslevelet formáznak. A görög templomok felnagyított kis fakalyibák. Akkor jó az épület, ha jól azonosítható archetípusos formák is megjelennek benne.

— Magyar építészként megbecsültnek érzi magát?

—Társadalmi értelemben igen: elegendő nyilvánosságot kapok a gondolataimnak, kitüntetést és rangokat is érdemen felül kaptam. Ugyanakkor nem dolgozhatok eleget. Ötvenöt évesen az életem delelőjén vagyok, és sokkal több jó épületet tudnék csinálni. S így vannak a kortársaim is.

— Miért nem csinál?

— Mert sok munkám nem épül meg. Ennek rajtam kívül álló okai vannak, véletlenek, talán egy pechsorozat – de nem érint kellemesen.

— Volt-e ambíciója, hogy globális sztárépítész legyen?

— Ilyen ambíciója csak annak lehet, aki vezető, gazdag országból származik, vagy ilyenben él.

— Nem keserítette meg, hogy a nyolcvanas években úgy tűnt: kinyílik a világ, de aztán az akkor fiatal értelmiségi nemzedék új korlátokkal találta szembe magát?

— A késő-kádári presszós értelmiségi világ értékei érvényüket vesztették. Aki azokhoz hű maradt, az Kondor Bélásan, Huszárik Zoltánosan, Nagy Lászlósan bele is pusztult. Aki rugalmasabb volt, tudott változni, az életben maradt, karriert csinált – de mára már maga sem tudja, mit gondol valójában. Aki pedig megpróbálta, de nem tudta bevenni az újabb és újabb kanyarokat, az meghasonlott önmagával; nem olyan pályát futott be, amilyenre a tehetsége predesztinálta volna. Mi az egyik rendszerváltó nemzedék, akik a 80-as években indultunk, talán szerencsésebbek voltunk, de mi is ráfáztunk azért. Férfikorunkban két-három embernek való feladatot kellett ellátnunk: egyetemen oktatni, saját házat építeni, gyereket nevelni, tájékozott értelmiséginek, mérvadó művésznek lenni, nyelvet tanulni, külföldi kapcsolatokat építeni, vállalkozást indítani, kapitalistának lenni – több nemzedéknyi hátrányt egy szűk emberöltő alatt behozni. A mi nemzedékünk is tele van idő előtt meghalt vagy megkeseredett emberekkel.