Antivárosok világa – 2006.

21 Már Antivárosok világa – 2006.

Rádai Eszter interjúja megjelent a Mozgó Világ, 2006/3. számában.

 

Másfél éve ugyanezeken a lapokon arról beszélt, hogy a modern Budapest lakhatatlan, középszerű és csúnya város, egyebek mellett azért, mert nincsenek terei. Valóban nincsenek? És miért, hogyan vált Budapest ilyen “terek nélküli” várossá?

Nemcsak Budapest ilyen, világtendenciáról van szó. Pedig most is azt mondom: nincs jó város terek nélkül. Vagy megfordítva a tételt: a várost a terei teszik. Hiszen mi más volna a város, ha nem terek láncolata, terek rendszere, terek hierarchiája, terek kultúrája. Ma pedig egyre több város van utcák és terek nélkül, hovatovább azt kell mondanom, hogy a mai város utcák és a terek nélküli város. A mai város az antiváros, a város tagadása. Ezt produkálta már a 20. század nagyobb része. A 21. század városa a nem város lesz.

De, ugye, nem a lakótelepekre vagy azokra az egykori utópisztikus és helyenként meg is valósított elképzelésekre gondol, amelyek hihetetlen nagy tömbökben egész városnyi embert zsúfolnak össze?

Nem, egész egyszerűen csak arra gondolok, hogy amiben élünk, a mai város – még ha így nevezzük is – valójában nincsen, nem létezik már. Budapest tendenciáit tekintve már ma is antiváros. Mint város, nem vagy csak nyomokban létezik.

Ez azért elég meghökkentően hangzik, ki kellene fejtenie, miért gondolja így. Mit gondol például a létező tereinkről? Azokról a kisebb vagy nagyobb, épületekkel határolt geometriai alakzatokról, amelyeket térnek nevezünk, legalábbis így szerepelnek a térképen és az utcanévjegyzékben. Mit gondol például a Belváros tereiről, mondjuk, a Deák térről?

A Deák tér, amióta a hatvanas években lebontották a Marokkó-házat, amely észak felől határolta, nyitott, szélfútta és zajos hely lett, ahol legfeljebb egy találkozás erejéig marad meg az ember. Amúgy közlekedési csomópont.

Legyen a következő a Vörösmarty tér.

Nagyrészt a turistáké. Hál’ Istennek, ünnepek körül zsibvásár.

Az év bizonyos napjain pedig könyvvásár. Ilyenkor barátok, ismerősök találkozóhelye, fontos kulturális centrum, nagy élet zajlik rajta, szerintem akkor igazi tér. És ha jó idő van, máskor is kellemes üldögélni a Gerbeaud teraszán. Erzsébet tér?

Részben park, részben közlekedési csomópont.

A park nem tér?

A park nagyon is tér. A Belváros kevéske parkjainak egyike az Erzsébet tér, a Nemzeti Múzeum kertjét nem említve. Kéne belőle még vagy húsz.

Mit gondol a Ferenciek teréről?

Torzó, egy valamikori tér maradéka, de mégis valami.

Emberek is laknak rajta, tudniillik hajléktalanok fekszenek és ülnek a kőpadokon.

És alatta aluljáró zúg.

Március 15-e tér?

Buszok végállomása, parkolóval a híd alatt, a római castrum romkertje pedig kutyavécéként és csövesek találkozóhelyeként szolgál.

Vámház tér?

Közlekedési csomópont, szabadtéri bazár, zajos és kellemetlen hely, a füves rész kutyavécé.

Vigadó tér?

Turistazsibvásár.

Szervita tér?

Parkoló.

Szabadság tér?

A szovjet hősi emlékművet körülvevő kerítés és az amerikai követséget körülbástyázó erődítményrendszer közötti öt métert nevezik Budapesten Szabadság térnek.

Szent István tér, a Bazilika előtt: azelőtt turistabuszok indultak innen külföldre, mára szépen rendbe hozták.

A lehetőségek tere.

Két – pozícióját tekintve – fantasztikus adottságú tér a Lánchíd két oldalán a Clark Ádám tér és a Roosevelt tér.

Elviselhetetlen mind a kettő. A gyalogos is, az autós is menekül, ha odaveti a rossz sorsa.

Blaha Lujza tér, Baross tér, a Déli pályaudvar tere, az utóbbinak nem is tudom, mi a neve.

A járműforgalom számára kisajátított területek, ahol a gyalogosok számára kijelölt útvonalak a föld alatt vannak, és hajléktalanok alvóhelyéül is szolgálnak. Ez nagyjából a társadalmi nyilvánosságunk képlete is.

Akkor mondok budai tereket: Krisztina tér, Kosztolányi Dezső tér, Móricz Zsigmond körtér.

Közlekedési csomópontok.

Batthyány tér, két szép barokk templommal, egy régi vásárcsarnok-épülettel, néhány bájos műemlék házzal, közvetlen kapcsolatban a Dunával.

Csomópont.

Corvin tér?

Autóparkoló.

Bem József tér, Pasaréti tér?

Élhetetlenek, az autóforgalom miatt, a Pasaréti teret végképp tönkretette a körforgalom.

Menjünk vissza a pesti oldalra: Hősök tere és Kodály körönd?

Bordeaux terei jutnak eszembe, e nagyobbacska vidéki francia városé, a levegősség, a tágasság, az évszázadok óta élő kertészeti kultúra, ami egy átlagos francia várost áthat, s amelyhez képest provinciális utánzat a mi Andrássy utunk, amire legvirágzóbb korszakunkban képesek voltunk. És az, hogy menynyi elvetélt lehetőség, meg nem született építmény és tér van mögötte!

Kevésbé “előkelő” pesti kerületekből következnek terek: Mikszáth Kálmán tér, Gutenberg tér, Garay tér, Teleki tér, Almási tér, Köztársaság tér, Klauzál tér.

Ezek a klasszikus pesti terek, ezek jó terek.

Ma is jó terek?

Most kezdenek újra jók lenni. A legjobb ma a városban talán a Mikszáth Kálmán tér.

Mitől jó?

Kezd életre kelni, a környéke megelevenedett, egyetemisták, diákok lakják. A főiskoláktól, egyetemektől jó, az új Szabó Ervin Könyvtártól jó, a piaristáktól jó, a környékbeli kocsmáktól, üzletektől jó. Ez üdítő kivétel. Ma Budapesten a Liszt Ferenc téren, a Ráday utcában és a Mikszáth Kálmán téren talál az ember igazolást a város tézisére.

Mitől kel életre egy tér?

Az autóforgalom korlátozottságától, a teraszos vendéglőktől, a fiatalság jelenlététől. És nem elhanyagolható, hogy ezek a terek mind városrészek belsejében, “lágy részein” vannak, nem átmenő forgalomnak kitett helyeken.

Vagyis a jó tér, egyáltalán a tér maga a működés, az élet, az emberi jelenlét és használat. De mitől lesz egy város – ebben az értelemben – jó, lakható, mitől lesznek jó terei? Egyáltalán, mitől függ az, hogy egy városban vannak-e bőségesen terek, vagy nincsenek? Amelyek aztán szerencsés esetben szimbolikus helyeivé is válnak egy-egy városnak, mint Prágának a Vencel tér vagy az Óvárosi tér. Egyszóval, miért bánik önmagával, valóságos vagy potenciális tereivel egyik város jól, a másik rosszul? Vagy konkrétan: miért bánik ilyen rosszul Budapest önmagával?

Mindez a városok sorsával, történelmével függ össze. Tudjuk, hogy a londoni parkok a szekularizáció eredményeképpen jöttek létre, amikor az egyházi birtokokra a korona tette rá a kezét, ilyen módon közösségi tulajdonba véve őket. Ettől kezdve ezeket a hatalmas földeket nem lehetett elkótyavetyélni. Bizonyos helyeknek ugyanis hosszú távon, évszázados távlatban közkézen kell maradniuk ahhoz, hogy a közterek létrejöhessenek. Egy kisszerű társadalomban, amely történelmét tekintve is szerencsétlenebb sorsú, és ez a közösségi javak herdálásával is együtt jár, nem tud létrejönni a terek árnyaltabb kultúrája. Budapest legtöbb potenciális terét elkótyavetyélték. Tartalékolták őket évtizedeken át városi terek számára, majd egyszer csak hopp, már parcellázható házhelyekké váltak.

Mert csak lehetséges, de még nem létező terek voltak, konkrét megjelenésükben csak szántóföldek. De, mondjuk, Párizsban a Vogézek terét, vagy Rómában a Piazza Navonát vagy a kicsi Luccában az egykori amfiteátrum körvonalain létrejött ellipszis formájú, fantasztikus teret – talán azért sem, mert az őket körülvevő épületek már rég magántulajdonban voltak – nem lehetett elkótyavetyélni, beépíteni.

Tudja-e, hogy ez nálunk fordítva történt? Az óbudai amfiteátrum helyén még a harmincas években is egy ellipszis alakú háztömb állt, amelynek hasonló belső udvara volt? A régészeink bontották el állami pénzen, mint ahogy állami pénzen bontották el annak idején az egész Tabánt is.

Azt gondolja, hogy helytelen volt az amfiteátrum tetejéről lebontani az újkori háztömböt?

Helytelen! Egy ilyen szegény ország nem engedheti meg magának, hogy ennyit bontson. Ezt az országot a török is meg a náci Németország is végigdúlta és pusztította, és Mária Terézia fölrobbantotta a legtöbb várunkat, a győri várat meg véletlenül Napóleon, kárpótlásul, de ami nem pusztult el a háborúk idején, azt bontjuk magunk, „tudományos” céllal, arra hivatkozva, hogy így tesszük láthatóvá a történelmet, pedig csak átélhetetlenné tesszük. Például az óbudai amfiteátrum ma élhetetlen hely, kutyavécé.

Maga most nagyon rosszkedvű.

Lehet, hogy igaza van. Csak hát tudja, ha a történelmet nézzük, láthatjuk, hogy a városi tereknek roppant kifinomult szisztémái alakultak ki, kultúránként változó módon. Egy arab város utca-tér rendszere, térbeli szövete – ahogyan az építészek szeretik mondani – olyan, mint egy keleti szőnyeg. Egy kínai város megint egészen más karakterű, mint egy európai, hasonlóan a díszítőművészetéhez. Másfajta tradíció hatja át. A városok geometriai kultúrája – ugyanúgy, ahogyan a kultúra általában, a művészet, a nyelv vagy a társadalmi érintkezés szokásos módja – égtájak és földrészek szerint különböző. És ezzel azt is akarom mondani, hogy nagyon érzékeny és a tradícióban nagyon mélyen gyökerező kultúra volt az, ami – magyar példával élve – egy Sopron, egy Kőszeg, egy Kassa, egy Bártfa, egy Temesvár, egy Kolozsvár térbeli rendszerét, utcarendszerét kialakította és több száz éven át szerves módon továbbfejlesztette.

Az a városkarakter és struktúra tehát, amely évszázadok alatt előállt, történelembe és kultúrába volt ágyazva. Amikor aztán mindez érvényét veszti – ez történik ma -, amikor mindez elveszti az értelmét és legitimációját, mert szétporlad mögötte az a társadalmi szerkezet, amely formálta és fönntartotta, akkor a város társadalmi és fizikai értelemben is pusztulni kezd. Ahogyan a mindennapi életünk nyomán bizonyos fajok rohamosan és tömegesen tűnnek el a föld színéről, és ahogyan nyelvek, vallások és népcsoportok tűnnek el a térképről, ugyanúgy elporladnak azok az élő geometriák is, amelyek a várost formálták és fenntartották. Még ahol fizikai formájukban nem változtatják meg, nem pusztítják is el őket, mondjuk Sopronban vagy akár Budapesten, ott is olyan mértékben korrodálódnak, erodálódnak, hogy már nem azonosak önmagukkal. Egyszerűen azért nem, mert például autók döngetnek át rajtuk. És hiába ugyanazok a fák, a táblák, egy-két bútor, egy-egy szín, egy-egy hangulat, a bennük egykor zajló emberi élet eltűnt, ezáltal értelmüket vesztik, valójában megszűnnek létezni.

Ez a leírás egy belvárosi utcát idéz elém, amely nemrég még forgalmas, a mi viszonyaink között fényes üzletutca volt, és most a budapestiek szeme láttára “hal meg”, legalábbis ebben a minőségében: a Kossuth Lajos utca. Nem nagyon értjük, mi történik vele.

Pedig nyilvánvaló.

Van, aki a szűkös parkolási lehetőségekben látja az okokat, van, aki a plázák elszívó hatásában…

S ez Budapest belvárosa, a város közepe, vagy mondjuk úgy, az ország közepe. Ha lehet még egyáltalán közepe a városnak az előbb elmondottak értelmében. Nyilván tudja, hogy a Kossuth Lajos utca mesterségesen létrehozott utca.

Hogyne, a millenniumi ünnepségekre építették, az új híd, az Erzsébet híd folytatásaként, és hogy helyet csináljanak neki, lebontották a középkori Pest még megmaradt épületeit, eltüntették a régi térszerkezetet.

A régi Pest, a korábbi belváros lényegét bontották le. Négy tér tűnt el akkor onnan: a Rózsa tér, a Dunához közel eső Hal tér – a halaskofák egykor ott kínálták portékájukat -, a Főtér, amely a volt piarista gimnázium előtt, a volt Bölcsészkar nagyobbik épületszárnya helyén volt, mert a mai kisebbik épülettömb helyén a régi városháza állt, egy a firenzei Palazzo Vecchióéhoz hasonló toronnyal, és a már emlegetett Ferenciek tere. Egyedül az utóbbiból maradt meg valami utcaszerű torzó. Az Erzsébet híd építése miatt tehát halálra ítélték eleink a középkori város szívét, és annak nagyon érzékeny térrendszerét, de a döntésük egy évszázaddal később azt az utcát is autópálya-létre ítélte, amelyet a pusztításuk helyén elegáns bevásárlóutcaként létrehoztak. A szemlélődő, amikor ezt a haldoklást látja, persze csak a nagy forgalomra meg más, banális okokra gyanakszik, és nem vet számot azzal, hogy a helyek és az építészeti értelemben vett terek ezen devalvációja talán mélyebb és átfogóbb folyamata a mi civilizációnknak. Úgy is mondhatnám, hogy a mai civilizáció lényege az, hogy megfosztjuk magunkat a terektől és a helyektől, és vele attól a biztonságtól és kultúrától, ami a bennük zajló életen alapult.

Hogy érti, hogy ez a megfosztás a kultúránk lényege?

A kultúránk megajándékozott bennünket a táncolni tudás képességével, az énekelni tudás képességével, zenélni vagyunk képesek, megformálni vagyunk képesek a szavainkat, a tárgyainkat és a tereinket, és így tovább. Ma többnyire mégsem élünk ezekkel a képességeinkkel. Megfosztjuk magunkat az értelmes és szép beszéd örömétől, hiszen nem beszélünk, csak tévét bámulunk, megfosztjuk magunkat a táncolás örömétől, mert nem vagyunk együtt, és megfosztjuk magunkat a zenélés, az éneklés örömétől, mert legfeljebb csak hallgatjuk. És megfosztjuk magunkat a jó terekben való élés és a társadalmi együttlét örömétől is, helyette inkább egy vaskasztniban száguldozunk föl és alá, és a valaha térré formált helyeken csak átrobogunk. És miért is szállnánk ki, hiszen piszkos, zajos és büdös az a hely. Ezt a kultúrát is, amit örököltünk, ugyanúgy sutba dobjuk, mint a többit.

Ezt a helyzetképet általában tartja érvényesnek, vagy csak a budapestiekre?

Az egész világra látszik érvényesnek.

Hova tegyük azokat a csodálatos városokat és elbűvölő tereket, ahol élvezet az időt múlatni?

Szerintem ma már nincsenek ilyenek.

Nem emlékszik például Róma vagy Velence, Siena vagy Lucca tereire? Ahol késő éjszakáig zajlik az élet, és ahol bámészkodni is boldogság? Vagy egy finom kávét meginni, nézni a szökőkutakat vagy csak sütkérezni a napon?

Illúzió, hogy Róma létezik, hogy Velence létezik, vagy hogy Firenze létezik még. Mindössze arról van szó, hogy ezeknek a helyeknek túl nagy az inerciájuk, túl nagy az értékük.

Ezekről is azt mondja, hogy antivárosok, nem városok?

Turistalerakatok, tematikus parkok. A Disneylandek, a csúszdaparkok, a bevásárlómallok és a vásárvárosok mellett Róma, Firenze, Velence és a többi mindössze lehetséges parkváltozatok. Egyfajta múzeumi szolgáltatás szerencsésen egyberakott és kellően patinás helyei. Hiszen Eiffel-torony-élményt Las Vegasban is vásárolhatunk magunknak, mert ott is felépítettek belőle egy példányt, és ugyanott Velence-élményben is részünk lehet, ráadásul fedett térben. Budapesten sem rebbent a szeme senkinek, amikor western-falu épült a Pólus Centerben, és a várost teleépítették – a valaha értelmes városi tereket utánzó – mesterséges terekkel. Hogy a fogyasztó helyben megkaphassa, ami a pénzéért jár.

Például? Mondjon ilyeneket!

A plázákban tucatjával láthat ilyeneket. A Mammutba például, mondhatni, belecsomagolták az amúgy már csak emlékeinkben élő Moszkva teret, amely mára silány autócsomóponttá degradálódott, egy olyan kietlen hellyé, ahol nem jó lenni. Ezt a hajdani közteret “kiváltották” egy mesterséges privát térrel. És hogy a még meglévő városi értékeket hogyan képes ez a mi világunk tömeges vidámpark-bevásárlócentrumokká alacsonyítani? Gondoljon például Szentendrére, amelynek valaha létezett térbeli bája, és kultúrája mára shopping centerré devalválódott, egy vurstlivá, egy Disneylanddé.

Számba vette már mindennek az okait?

A legfontosabb talán maga a mobilizáció, vagyis az, hogy egyre nagyobb mértékben közlekedve, szakadatlan mozgásban élünk. A gyerekek autók hátsó ülésén élnek, különböző zárt helyek között fuvarozzuk őket. Eltűnt tehát a város egy fontos éltető eleme, a szabadon kószáló és játszó gyerek, mert zárt helyeken tartják, mint a háziállatot. A felnőtt vagy középkorú férfi és nő is ma már autóból autóba száll. Nincs, aki éljen hát a tereken, éppen ezért ilyen terek már nem is jönnek létre, vagy ha voltak, pusztulnak. A tehetős budapesti polgár legföljebb autóparkolónak használja a belvárost, ahol a lehető leghatékonyabban próbál megközelíteni egy-egy célpontot, egy irodát, egy tárgyalótermet, egy éttermet, egy üzletet, egy hangversenytermet. Térbeli értelemben rabolja a várost. Nem sétál. Nem bámészkodik.

A mobilizáció mellett a városi terek devalvációjának másik fontos oka az élet, a valóság fölé növő, azt szinte helyettesítő vizualitás térhódítása. Egy különféle zárt helyeken, rossz kis terekben és főleg autókban élő civilizáció, amely posztereken, képernyőkön fogyasztja a valóságot, virtuálisan éli át és virtuális jelekkel vesz részt benne, egyre érzéketlenebbé válik a térbeli valósággal szemben. Föl sem fogja. Egy magamfajta férfiember például, aki vagy az irodájában ül egész nap, vagy autóval ostromolja a várost, egész egyszerűen immúnissá válik a térre. Lassan képtelen reagálni térbeli élményekre a közlekedési jeleken kívül. Aki az országban föl-le autózva száguld át a falvakon, már nem is tudja, hogy léteznek falvak, hogy a főút két oldalán emberek élnek. Meglepődik, ha egyszer-egyszer gyaloglásra kényszerül, vagy nyaralni megy, mert ő a város és az ország geometriáját csak mint autótérképet ismeri.

Nem látja a helyzetet túl sötéten?

Csak egyszerű leírás akar ez lenni.

Önmagáról is mondja mindezt?

Hát persze. Ráadásul mi ezt még önként vállaljuk, de a gyerekeinket már erre iskolázzuk. Ők már nem kirándulnak, nem gyalogolnak, nem járnak országot, nem szednek hóvirágot, nem gyűjtenek gombát, nem néznek múzeumokat, tehát nem ismerik meg a tájat, nem ismerik meg a városokat, nem ismerik meg az országot, nem ismerik meg a saját városukat.

A városok és terek devalvációjának a harmadik oka a kultúra tömegesedése lehet. A városi tereket mindig egy közösség hozta létre és használta, egy falu, egy kisváros, egy kerület, amely hierarchizált és strukturált volt, és méreteiben sem volt túl nagy. A tömegtársadalom terei stadionjellegűek. Sztálin, Mussolini, Hitler vagy akár Roosevelt építészete óta tudjuk, milyenek egy politikailag motivált tömegtársadalom adekvát terei. A Wembley stadion, a Speer-féle, militarista rendezvényekre alkalmas stadionok, a felvonulási terek, amelyeknek az előzményei a sugárutak és a diadalívek. Olyan emberi léptékű városi terek, amilyeneket a 19. század eleje még produkált, a 20. században már nem is épültek. Vagyis azok a városi terek, amelyekben gyalogos emberként élni szerettünk, valójában már legalább száz éve elavultak. A mai világ pedig nemhogy tereket nem épít, már sugárutakat, promenádokat sem épít, csak – jó esetben – szélfútta autóparkolókban árválkodó, tömegek fogadására és rendezett fogyasztatására alkalmas hatalmas építményszobrokat, átlagos esetben pedig barakkokat és hangárokat. A 21. század embere számára az építészet már nem tereket ajánl, hanem a közlekedés tömeges áteresztésére szolgáló csomópontokat és parkolókat, repülőtereket, pályaudvarokat, bevásárlóközpontokat, benzinkutakat, tematikus parkokat, sportcsarnokokat, rendezvénytereket, vásárcentrumokat. Ebben élünk. Ez az antiváros világa. És ezen a rendszeren belül egy régi város már csak átszállóhely, megállóhely, egy útközben adódó lerakat vagy töltőállomás. Témapark. A fogyasztás rendszerében egy a sok közül.

Maga azonban, annak ellenére, hogy ilyen reménytelennek látja a helyzetet, egyúttal saját szakmája, az építészet perspektíváit is, mégsem hagy fel vele. Ezért is reménykedem benne, hogy talán mégsem járja a végét még a városi kultúra. És mégis arra kérem, hogy beszéljen arról, milyen egy igazán jó város. Milyennek kell lennie, mitől jó, mitől él, mitől szolgál a városi nyilvánosság tereként, az emberek közötti közlekedés tereként egy jó tér és egy ilyen terekből épült város.

Egész egyszerűen nincs értelme és nem is ízléses talán jó városról beszélni egy olyan világban, ahol elvileg és gyakorlatilag is ki van zárva, hogy jó város jöjjön létre. Egy tagolatlan, végtelen, a földgolyó egészére kiterjedő hálózattá változott a civilizált világ térbeli rendszere, ahol mindenki útközben van. A megérkezés, az otthonosság pedig privát védelmi gócokba, falak mögé húzódik vissza. Mindenki próbálja magát – nagyobb biztonságot remélvén ettől – körülkeríteni. És közben hihetetlen sebességgel tűnik el a közös terek rendszere. Hogy ezen belül építészként miként lehet viselkedni? Legföljebb egyfajta utóvédharcot lehet folytatni. A legjobb építészek például szerte a világban egy-egy nagyobb privát építészeti vállalkozás keretében közösségi használatú tereket igyekeznek létrehozni.

Vagyis úgy látja, lehetetlen ezen a helyzeten változtatni, ezt a világméretű tendenciát megfordítani?

Igen.

És azt gondolja, ebben nemcsak az építészek, hanem a városok és a városvezetők is tehetetlenek.

Sajnos igen. A városoknak ma ez a természetük. Tehát amíg nem állunk le a folyamatos vándorlással, a városok szakadatlan “ostromával”, a reggeltől estig tartó autózással, a logisztikai érdekek szolgálatával, addig nem lesznek élhető városaink.

A városok övezetekre osztásától, a személyautó-forgalom részleges tiltásától, korlátozásától, illetve megfizettetésétől sem remél javulást? Számos helyen, például Londonban bizonyos zónákba csak fizetés ellenében lehet behajtani.

Afféle rezervátumokra gondol?

Ilyen erős kifejezést azért nem használnék.

A jövő valóban ilyen emberrezervátumok létesítését hozhatja, a világörökségi vagy a műemléki negyedek vagy a nemzeti parkok mintájára. London belvárosa ilyen értelemben valamiféle emberpark, emberrezervátum lesz, ahol majd talán ki kell kapcsolni a mobiltelefonokat, és majd békében találkozhat ember emberrel, és lehet végre levegőt venni, és egyszerűen csak nézelődni, és csendben lenni.