BUDAPEST NEM ELÉG KOMFORTOS ÉS NEM TÚL OKOS VÁROS – 2018.

20 Júl BUDAPEST NEM ELÉG KOMFORTOS ÉS NEM TÚL OKOS VÁROS – 2018.

A főváros jelenéről és jövőjéről beszélget Ekler Dezső építésszel Váradi Júlia.

Megjelent a MOZGÓ VILÁG 2018 7-8-as számában

Egy interjújában néhány évvel ezelőtt azt mondta, hogy Budapest antiváros. Most is így látja?

Hát nem túl jó irányba fejlődik, az biztos. Nem elég komfortos és nem túl okos város.

Milyen egy okos város?

Okos városnak ma mást neveznek, mint amit én annak gondolnék. A mai elképzelés szerint a jó város mindenféle kütyükkel volna fölturbózva és digitálisan lenne vezényelhető. Én azt tartanám okos városnak, ami valóban számol a jövővel.

Vagyis?

Vagyis arra törekszik, hogy több generációra előre élhető, komfortos, tehát lakájos, otthonos, közösségbarát város legyen, ahol jó átlagembernek és polgárnak lenni.

Na de az nagyon változó dolog, hogy kinek hol jó.

Milyen szempontokat kellene figyelembe vennie annak, aki a városok szakembere, hogy a tanácsai előre mutatók legyenek?

Alapvető feltétel, hogy jó legyen a levegője, tiszták a vizei és sok csendes helye legyen. Ezek persze nem új ötletek, így volt jó mindig. Árnyas, árnyékos, kellemesen szellős, nem is hideg és nem túl meleg terek és utcák a házak között. Ahol az emberek szívesen töltik az időt, ahol a barátaikkal találkoznak, s ezáltal elegendő színvonalas kulturális helyszín terem.

De hisz épp az ilyen célokat szolgálja a Liszt Ferenc tér, a Ráday utca, a kocsmanegyed, és sok egyéb olyan hely, amelyre legalábbis a fiatalok egy része boldogan tekint, és azt gondolja, hogy itt jó lenni. A külföldiekről nem is beszélve.

Persze hogy jó, egy-két órát. Ám ezeket már a turistaipar hozza létre, nem a helyi civil társadalom, hanem az attól független globális iparág. Ennek csak járuléka, hogy az itt lakók belekóstolhatnak, milyen is külföldinek lenni.

Néhány hónapja volt egy konferencia Budapesten, biztosan tud róla, amely az élhető városokról szólt, és amelynek az egyik legfontosabb megállapítása az volt, hogy objektív mérések szerint Koppenhága jelenleg Európa legélhetőbb városa, Berlin és Bécs előtt. Mi lehet az, ami Koppenhágát ilyen magasra emeli az élhetőség tekintetében, ellentétben Budapesttel?

Koppenhágában a biciklizés olyan túlnyomóvá vált, hogy gyakorlatilag lenyomta a belváros autós közlekedését. Budapesten, bár sokat változott a helyzet, s egyre több a biciklista, mégis előtérben maradt az autóforgalom. Nemcsak a belvárosban, hanem a város külső részein is, voltaképpen a város egészében. Koppenhágáról mondják, hogy a közlekedés újszerű nyugalma az utcák hangulatát is megváltoztatta. A város belső részei és a külső városrészekben kialakított kisebb városközpontok is elsősorban a gyalogos, sétáló, tekerő, egyszóval lenyugodva mozgó emberek számára nyújtanak teret. A nyugati nagyvárosok legtöbbjére ez a tendencia kezd jellemzővé válni, hogy a kisebb, külső városrészekre irányul a fejlesztések figyelme.

Budapesten alap problémának látom, hogy az utóbbi években a belvárosra összpontosul szinte minden fejlesztési energia, és nem a külső kerületekre. Az eddig is túlterhelt, nagyjából a Dózsa György útig terjedő belvárosra újabb és újabb terheket raknak. Mostanában a turizmus mellé éppen felzárkózik az újabb irodaház boom is. Holott az itt élők számára lakhatóvá úgy tehetnék a fővárost, ha a külső kerületeket városiasabbá tennék és azoknak építenének jól kialakított városias központokat. Ez nagymértékben csökkenthetné a felesleges utazást, autózást, és alapot teremtene a biciklis városnak. Képzelje el, mondjuk Erzsébetet vagy Újpestet, vagy Csillaghegyet, Békást, ha mint egy kisvárosban élhetnének a gyereket nevelő családok. Nem kellene autózniuk, mert gyalog és kerékpárral minden fontos célt elérhetnének. Ha lakható és ökologikus várost akarunk építeni, az infrastrukturális fejlesztések zöme ide kell, hogy irányuljon, nem pedig a belvárosra, amit gyakorlatilag a turistaipar birtokol, és nyilvánvalóan idegeneknek fejleszt.

Nem csak az idegeneknek, a saját profitjára is…

Úgy van, a saját bőséges profitjára fejleszti az infrastruktúrát, túlterhelve ezzel a belvárost, és száműzve onnan a helyi polgárokat. Itt talán épp, hogy csökkenteni kellene a szolgáltatások számát, hogy a lakók visszahódíthassanak egy csomó helyet a turisták hadától.

Maga szerint van-e ma Budapesten várostervezés? Van-e városkoncepció, és ha van, akkor tudhatunk-e róla bármit is?

Nem tudok sokat róla. Bár az szembetűnő, hogy az éppen már elfogadott terveket rövid időn belül megújítják. Nem túl tartósak a tervek, s ez legkevésbé a tervezőkön múlhat. Úgy tűnik, ők csak egy bürokratikus apparátus tagjai, és bizonyos érdekek végrehajtói, egyre kevésbé világlik ki, hogy kik is a stratégiák tényleges szerzői. Amennyire értek a dologhoz, alapvetően az ingatlanpiaci és a fejlesztési érdekek dominálják a várostervezési koncepciókat, azon belül is legerőteljesebben a befektetői és a politikai érdekek. Ezek pedig változatos módokon fonódnak össze. Hogy épp kinek nagyobb biznisz egy újabb olimpiai terv, az ingatlanokat tulajdonló vagy azokat fejleszteni akaró magánvállalkozásoknak, vagy éppen a kormánynak, mert politikai hasznot húz belőle, azt csak ők tudhatják. A politikai elit és az ingatlanfejlesztések irányítói és résztvevői jól láthatóan szorosan kötődnek egymáshoz. Így aztán nem csoda, hogy nem tervezői kérdés, mire van igazán szüksége a városnak és a polgárainak, mint ahogy az sem, hogy mi épüljön éppen.  Túl sok szorosan vett szakmai szempont így végső soron nem játszhat szerepet az alapvető döntésekben.

Mikor volt utoljára érdemi várostervezés Budapesten?

Talán a negyvenes években? Mikor Magyari Zoltán és a tudományos elemző műhelye alaposan végiggondolt kutatómunka után készíthette el az akkori hosszú távú várostervet. És lehetett tudni, melyik városépítési szakma milyen ponton, milyen háttérrel száll a ringbe. Úgy ahogy ez Európa gazdagabbik felén ma is így van. Nálunk ez nagyrészt rejtett üggyé vált mára. Biztosan van, aki meg tudná mondani például, hogy még az előző rezsim alatt kik döntöttek a belváros kiemelten fontos fejlesztéseiről, és milyen szakmai megfontolások szerint. Arról a negyedről, ahonnan a lakosság, – már aki tudott – el is iszkolt, mert a turistaiparra alapozó befektetők kikényszerítették, kivásárolták őket. Ezek a szakmai konzíliumok akkor a „Budapest szíve program” örve alatt inkább valamiféle szívátültetésre gondolhattak, ha jól gondolom. Másként miért irányulna oda ma is közműcserékkel, közlekedésfejlesztéssel, mélygarázsokkal, utcák és terek átépítésével minden nagy infrastrukturális beruházás? Miért nem néhány kilométerrel kijjebb építik mindezt? Azt hiszem, nem kell magyaráznom, hogy a nagy turista ipari ingatlan biznisz ma kiknek az érdekeltségébe tartozik, s hogy milyen típusú összefonódások hatják át, hiszen ismeri őket az egész ország.

Vajon ez Dániában miért nem így van? Koppenhága miért úszta ezt meg, ha valóban megúszta?

Nyilván ott is vannak tisztázatlan ügyek, de amennyire ismerem, a várostervezés és az infrastruktúra fejlesztése Dániában sokkal nyíltabban, átláthatóbban zajlik. A közönség, a városi lakosság sokkal erőteljesebb bevonásával. Nem fű alatt, s nem kvázi titkosítva megy a dolog. Ennyire egyszerű. Nálunk ehhez nem eléggé árnyalt, nem eléggé tagolt a politikai struktúra, s a döntéshozatali és igazgatási rendszer sem. És ez látszik a városon. Hiányzik a hosszú távú és egységes, konszenzuson alapuló gondolkodás, ahogy hiányzik a kritikai gondolkodás, a fejlesztések elemző bírálata is. Ezek hiánya hozza a negatív tendenciákat.

Ezt most bizonyítanunk kellene. Tehát végig kéne járnunk virtuálisan Budapestet, hogy konkrétan is megjeleníthessük, amit imént elméletben elmondott.

Mindenek előtt nézzük a várost átszelő utakat. Budapest közlekedése, – főleg az autóközlekedéssel – túl van terhelve. Rengetegen ülnek naponta autóba, és négy-ötszemélyes gépkocsikban zömmel egyedül vezetnek keresztül-kasul a városon. A saját és a többi ember életminőségét rendkívüli módon rontva ezzel.

Ehelyett mi lenne a jó megoldás? Hogyha magának lenne döntési lehetősége, akkor mit javasolna, azon kívül, hogy az – egyébként az utóbbi időben javuló tendenciát mutató – tömegközlekedést még fejlettebb fokra szerveztetné?

Az elmúlt 30 évben a város kiköltözött önmagából, és ebben a Demszky-éra éppúgy ludas, mint a mostani. A valamikori kétmilliós város most másfél millióshoz közelít, miközben egy irdatlan agglomerációs gyűrű keletkezett körülötte. Egy olyan szegény országban, ahol nem passzol igazán az életmódhoz és az életszínvonalhoz sem, hogy reggel és este ennyi fiatal, gyereket nevelő, munkavállaló ember ki-be járjon a városból. Ahogy már utaltam rá, létre kéne hozni a helyi igényeket minden szinten kielégítő kisebb városközpontokat, ahol a munkahelyek mellett, intézményi központok, iskolák, óvodák, rendelők és szórakozó helyek is lennének. Ezt az imént emlegetett Magyari Zoltán földrajztudós és a vele együtt gondolkodó Teleki-körben működő politikusok már a harmincas években kimondták, hogy városiasítani kell a majdan Budapesthez csatolandó perem településeket, amelyek addig csóró alvó falvak voltak. Ez nem történt meg, a történelem közbeszólt. A Rákosi-érában, majd a Kádáréban nem fogtak hozzá, mert a privát, családi házas kerületeket politikai okokból sem szubvencionálták. De sajnos a rendszerváltás után sem tettek a sűrítő, helyben tartó, ma úgy nevezik „kompaktabb” városrészek fejlesztésére igazán lépéseket. Pedig egy ilyen irányzat lelassíthatta volna, sőt meg is akadályozhatta volna a kiköltözést és a külvárosok „elnyomorodását”, értsd, közösségi funkcióik elvesztését, egyfunkciós alvós és autós szuburbiákká degradálódását. Miközben óriási összegeket fordítottak a mega-áruházakra no meg a belvárosi fejlesztésekre.

De ha már így történt, járjuk be egy kicsit a belvárost.  Hol látható a nagy beruházások eredménye, ha valóban erre ment el a sok pénz?

Demszky Gábor annak idején meghívott tanácsadónak Meggyesi Tamás és Polónyi Károly építészekkel, meg Kemény István szociológussal együtt. Egy javaslatom volt, hogy amíg nem lehet egészséges körülmények között, tiszta levegőben gyerekeket nevelni a Nagykörúton belül, addig ott semmit ne szabadjon építeni, és persze az autókat ki kell tiltani. A foghíjakat kertesíteni kell, minél több zöld helyet kell alakítani, s csak akkor szabad majd építésről gondolkodni, ha ez az álom megvalósult. Nem tűnt úgy, hogy a javaslatomat valamelyest is figyelembe vették volna. Az ellenkezője zajlott és zajlik ma is. Egy gyerekekkel lakhatatlan zajos, büdös, szennyezett, forró, agresszív várost kezdtek fejleszteni, s ez mostanra „beérett” a bulinegyeddel.

Mégis az ideérkező külföldiek szerint Budapest az egyik legélhetőbb város. Újra és újra visszatérnek, mert – azt mondják – különleges hangulata van, megfelelő az infrastruktúrája, fantasztikus kulturális élet jellemzi, stb. Ezt az ellentmondást hogyan lehet föloldani?

Nincs ellentmondás. Amiről az előbb beszéltünk, az a budapestiek életéről szólt. Amiről most beszélünk, az a turistákra vonatkozik. Akiknek persze hogy vonzó ez a monarchiabéli Disneyland, vagy kis-London, második Barcelona. Hát még a rájuk cuppant befektetőknek mennyire tetszik. Menjen el bárki az V., VI., VII. kerületbe! Azok legkevésbé sem az itt lakókat szolgáló helyszínek. Ez a legnagyobb tragédiája Budapestnek. Hiába akkora biznisz, hiába gazdagszik meg sok mindenki ebből, hiába pörög rá sok szakma, ez nem egy igazán hosszú távú és polgárbarát folyamat.

Mi lesz ennek a vége? Hova vezet?

Katasztrófába.

Milyen tekintetben?

Tudom, hogy nálunk illetlenség városfejlesztési kérdésekről a globális ökológia szempontjából beszélni, de hát a saját bőrén érezheti az ember, és valójában mindenki tudhatja már, hogy a kettő elég erősen összefügg. Ez a tébolyult szintre fölpörgetett olcsó tömegturizmus, ami a kamatok eltűnésével szinte a legnagyobb biznisszé vált világszerte az elmúlt 10-15 évben, nos, ez az egyik legrémisztőbb jelenség ma a földi klímára nézve, sok egyéb szörnyűség mellett. Befektetés dolgában már az irodafejlesztési biznisz, és sok ipari és gazdasági fejlesztés sem versenyezhet vele. A turizmus, társulva a nemzetközi befektetések egekbe futásával, és ennek legnyilvánvalóbb hatásával, a légiközlekedés exponenciális bővülésével, ez fogja megtermelni a következő 5-10 évben a globális széndioxid-kibocsátás 10-15%-os növekedését. Miközben elvben mindenki azon volna, hogy csökkenthető legyen. Tehát az egyik legagresszívabb, és a legártalmasabb invesztíciós ipar fejlődik itt hatalmas léptekkel mindannyiunk szeme láttára.

Amiről beszél, az természetesen ijesztő, de mindez hogyan függ össze a városfejlesztés problémáival?

Hát úgy, hogy ezt a ménkű sok embert ide kell szállítani először, hogy aztán szállodát, éttermet, kocsmát keressen. E nélkül nem szállnának egekbe az ingatlanárak és a befektetési kedv az európai nagyvárosokban. A városfejlesztés így érinti a globális felmelegedés problémáját. Akár az életünk más területein, az energiatermeléssel, a közlekedéssel, az állattenyésztéssel, a házak fűtésével. Hogy értse, mire gondolok: a fapados repülőjáratok évente 80-100 százalékkal növelik a bevételüket, száz számra indítják az újabb és újabb járatokat, egy csomó olyan helyre elviszik az embereket, ahova eszük ágába sem jutott volna elmenni. Ma már uncsi kirándulni, összejárni, kertet művelni. A repülőgép gyártók, a légitársaságok, a szálloda és vendéglátó nagyipar alkotta turizmus-kartell a telhetetlen profitérdekei szerint manipulálja és szoktatja az embereket arra, hogy ész nélkül utazzanak. Olcsóbban és még olcsóbban, bárhová, ahol még van, mint egy bányában, jól feltárható, kirabolható gusztusos méretű történelmi vagy természetes hely. Budapest fejlesztésének az elmúlt 5-10 évben szinte az egyetlen motorja a nemzetközi turistaipar, ami nemcsak a globális klíma-katasztrófához visz közelebb, hanem a várost is tönkre teszi.

Ez min látszik meg? A „buli negyedre” gondol?

Mondom sorban a tüneteket, amelyeket ma a szakemberek Velence-effektusnak neveznek. Nemcsak Budapest lakossága szenved ettől, hanem Amszterdam, Brüsszel, Barcelona, Prága és még jó néhány gyönyörű európai város. A Budapest-Kör nemrég ugye vitát nyitott a kocsma negyed alap problémájáról. Hogyan lehetne megoldani, hogy hajnalig mulathassanak a brit legénybúcsúztatók és közben a szegény helyi lakosok is tudjanak aludni a VI. meg a VII. kerületben. Megoldhatatlan feladat. Ha egyszer a légitársaságok lökik a hétvégi kedvezményt s a kocsmák is olcsóbbak nálunk, mint Londonban és Barcelonában, miért ne jönnének a fiatalok. Hogy ettől lassan lakhatatlanná válik néhány belső kerülete Budapestnek? Nem sokakat érdekel. Persze mi magyarok is elmegyünk, akár a világ végére, ha megtehetjük, pedig hát mindenki jobban járna, ha mondjuk, a Pilisi hegyekben kirándulnánk egy-egy eszeveszett rohanós külföldi hétvége helyett. (Ugye érzi, látja, hogy micsoda hatalmak állják az útját annak, hogy a globálisan jelenvaló klímakatasztrófáról egyáltalán csak beszélhessünk!) És közben a magyarországi kirándulóhelyek egyre szomorúbb látványt nyújtanak, egyre kevesebben járnak oda. Lehet, kicsit demagógnak tűnik, amit mondok, de szerintem valóban nagy a baj. Ugyanúgy járunk az utazásainkkal is, mint az autóinkkal: egyre szebbek, előkelőbbek, de egyre nagyobb kárt okoznak.

Nem lehet ezt máshonnan közelíteni? Hiszen ha a világ fejlődésének láthatóan mindenhol ez az iránya, azt jelzi, hogy az embereknek ilyenek az igényeik. Hogy minél nagyobb körben és minél nagyobb mértékben megismerjék a világ más városait, azok lakóit, életmódját. És ha arra gondolunk, hogy a turizmus által gazdagszik az ország, az nem feltétlenül negatív. Biztosan van jó oldala is. De szerintem legyünk egy kicsit konkrétabbak. Beszéljünk a városról, arról is, ami a fővárosban pozitív. Vagy nincs ilyen?

De persze, hogy van. Teljesen egyetértek magával. Úgy ildomos minderről beszélni, ha azt is nézzük, mi a jó. Kinek, mi. De azt kérdezte tőlem, miért gondolom mégis, hogy Budapest „antiváros”.

Ez igaz. Akkor mondjon még okokat!

Végső soron arról beszélek, hogy hiába szép és jó minden, hiszen nyilvánvaló a fejlődés, ha egyszer Budapestből mindeközben Las Vegast vagy egyfajta Disneylandet csinálnak. A történelmi városrészt önmagából kiforgatják. Semmi nem az ami. Tehát mondjuk, kijövök a Katona József Színházból, vagy a Fugából a Petőfi Sándor utcára, és a párommal keresek egy helyet, hogy hova üljünk be. Van egy jó kocsma ott a Pilvax-köz sarkán. Már nem Pilvax a neve, de nem rossz hely. Amikor belépünk, azt látjuk, hogy 150-200 félig részeg, hatalmas, megtermett, erőteljes ír férfi nézi öt-hat kivetítőn az aktuális meccset és sört iszik. Úgy érezzük, hogy átkerültünk egy egészen másik világba, és nem értjük hirtelen, hogy kerültünk ide, egy ír kocsmába írestül, focistul, söröstül, mindenestül. Hebegve-dadogva kihátrálunk.

Milyen érdekes lehetett! Legalább nem kell elmenni Írországba, hisz ideköltözött egy kicsit Írország!- jó, persze viccelek…

Be sem férünk, mert annyira tele van, kint az utcán is állnak. Az ember nehezen tolakszik be egy olyan sörözőbe, ahol idegennek érzi magát! Bolyongunk hát a késő esti üres utcán, amikor meglátjuk az egyetlen embert a Haris-közben, egy padon ülve, Kőszeg Ferencet, az utolsó polgárt, aki még a belvárosban lakik. Mert egyébként nem lakik már senki a belvárosban. Az ő lakása mellett épül az újabb gigantikus arab hotel. A másik sarkon a már elkészült párja, erősen kivilágítva, parkolni azonban abban sem lehet, legfeljebb a buszmegálló járdáján, ami a szálloda méregdrága vendég parkolójává lényegült át. Miközben sétálunk, azon gondolkodunk, hová tűnt a mi budapesti belvárosunk.

Akkor ide illik a kérdés, hogy hová tűnik  a Budai Vár?

A Várról én máig Fülep Lajos véleményét osztom, aki a lerombolt vár újjáépítése kapcsán azt mondta 1948-ban, hogy a diákságot és az értelmiséget kellene oda fölköltöztetni. Úgy, mint Párizsban a Quartier Latine-ben, olyan értelmiségi művész negyedet kellene létrehozni. A szellem és értelem várát. Most az ellenkezője történik, s ez építészeti szempontból is abszurdum. Aki tudja, hogy a Vár fejlesztése milyen célt szolgált a XIX. század végén, hogy a Hauszmann-féle terv milyen ambíciók szerint készült, az nem engedne meg magának olyasmit, ami ma ott történni fog. A kiegyezéskori kormányok ambicionálták, hogy Budapest ne csak iker-fővárosa legyen a monarchiának, hanem székesfővárosa is, amivel azt akarták demonstrálni, hogy a magyar épp úgy uralkodó nemzete a birodalomnak, mint az osztrák. Nyilvánvalóan skizofrén ambíció volt ez. Építettek egy böhöm nagy, Schönbrunn szerű divatos kastélyt, sosemvolt stílusban, ami nem illik a hegyre, és eltűntették a Mária Terézia idején készült barokk palotát. Mindezt csak azért, hogy ősi feudális szokás szerint, ha netán erre járna a király, aki egyébként osztrák császár, legyen hol megszállnia. Szemből nézve a baloldalon a király, a jobb oldali szárnyban a királyné kapott mindig szállást, mint Eszterházán vagy Gödöllőn meg Pécelen, még a 18. században is. Más emberfia azokban a lakosztályokban soha nem alhatott. Mondanom sem kell, az uralkodó pár sem hált ott sokat. Ennyit a felvilágosult modernkori magyar állam önállóságának építészeti reprezentációjáról. Eszterházán a kastélyt feldúló szovjet katonák aludtak először Mária Terézia termeiben, a budai neobarokk palotát, ezt az alig 50 éves kreálmányt pedig rendesen szétlőtték, szétbombázták. Az újjáépítéskor a hatvanas évek Kádár érája ráadásként a romos barokk kupolát reneszánszra cserélte. Most pedig a mai fiúk ezt az alig százéves panoptikumot fogják a hajdani nagyratörő ambíciókkal uralkodói szálláshelynek rekonstruálni. Irdatlan pénzekért, évtizedekig tartó munkával, tartalmában és stílusában is komikus léptékben. Egy országban, ami közben harmadára zsugorodott, és királya sincs, mióta elkergettük szegény IV. Habsburg Károlyunkat.

Amikor még a Művészeti Akadémia tagja voltam…

Már nem?

2012-ben, amikor köztestületté vált, kiléptem.

Röstellem, hogy nem tudtam.

Addig az egy baráti egyesület volt, és Erdélyi Zsuzsanna, a nagyszerű néprajzos, a népi imádságok nagy gyűjtője, hallgatta ott a nagyszerű férfiakat, ahogy megvitatták a Vár kérdését, mert már akkor hírek jártak, hogy a Várba költöztetik a miniszterelnökséget. Az akkor talán 84 éves okos asszony feltette a kezét: Aranyoskáim – mondta, – ez valahogy nagyon nem hangzik praktikusnak. Nem tudom elképzelni, hogy a miniszterelnök a Várban, a miniszterek meg ott lenn Pesten. És mi van, ha a Parlamentben ülés van, s ezek a fiúk reggel meg este, meg napközben is szaladgálni fognak le a Parlamentbe, majd vissza föl, ha valami fogadás-féle vagy más dolguk akad ott? Akkor le kell majd mindig zárni a Lánchidat meg a fél várost! Az angol királynő csak évente egyszer vonul át kíséretével a Buckingham palotából megnyitni a törvényhozás ülésszakát.

Ami nem csak azt jelenti, hogy a miniszterelnök a Várba költözik, hanem azt is, hogy a művészet és a tudomány teljesen kiköltözik. A Nemzeti Galériától kezdve a Zenetudományi és egyéb akadémiai intézményekig.

Már eltűnt a történettudomány, a szociológia, antropológia, nyelvtudomány, és így tovább. Vége. S annak is, hogy a fővárosi értelmiség és középosztály a gyerekeivel, s a még érdeklődő túristákkal karöltve fölmennek hétvégén megnézni az egyre jobb, nagyszabású kiállításokat a Galériában, annak is teljesen befellegzett. Ha úgy vesszük, a hagyományos turizmus szempontjából is nagy veszteség.

Hiszen lovarda is lesz, hát mit akar?

A lovarda hab a tortán. Nyilván tudja, hogy betonból és fémből rekonstruálják, ami eredetileg tégla, kő és fa volt.

Látta azt az épületet? Mit szól hozzá építészként?

Nincs mit hozzátennem. Az eredetije annyi idős sem volt, mint az előbb cikizett Hauszmann palota. Nagy pechje ennek a mostani érának, hogy a miniszterelnöknek nem túl jó az építészeti ízlése. Láthatóan nem tájékozott eléggé, s az udvaroncai sem nagyon merik felvilágosítani építészeti kérdésekben.

Általában a hatalmat képviselőknek valamiért nem szokott nagyon jó ízlésük lenni az utóbbi évtizedekben. Nem tudom, miért van ez így.

Talán a Medicieknek volt utoljára igazán jó ízlésük. Meg egy-egy pápának. De visszatérve a mi nagyjainkra, nem csak az ízlésükkel, az ambícióikkal kapcsolatban is merülnek fel kétségek.  Historizáló épületeket újraépíteni, amik negyven-ötven esztendőt, vagy akár csak pár évet álltak ott, ráadásul merőben más, mai szerkezetekkel, nem túl ésszerű és nem is olcsó dolog. Egy ideiglenes kiállítási csarnoknak szánt, a maga korában is túlcsicsázott és elavult Közlekedési Múzeumot visszaépíteni egy építész szemében abszurdum. Ahogy a Parlament oldalába is egy sosemvolt százéves homlokzatot visszaálmodni. Ez valóban annak a bizonyos történelem kerekének visszaforgatásáról szól, ami ugyanúgy kínos művelet, mint mikor honfitársaink az eladandó autóik kilométer-számlálóját pörgetik vissza. Mintha nem éltük volna végig, és használt volna el bennünket a trianoni évszázad. Persze a város efféle díszletezése vonzza a turizmust, és a népnek is ez tetszik, ahogy a felturbózott autó is a hiszékeny vevőnek. S ebben a tájékozatlanságból és rossz ízlésből fogant vonzalomban a honszeretetre építő politikai igyekezet is megtalálja a számításait.

Nagyon keményen fogalmaz. Mi a véleménye a Liget-projektről?

Ahogy a belvárosi építkezésekben, úgy itt is alapvetően a városökológiai szempontok mellőzése a szembetűnő, ugyanis ökológiailag terhelik tovább a környék lakosainak életterét. Úgy ahogy a belvárosi új beépítések is, például a Közgáz mögötti téren az új szálloda, ami tovább szűkíti nemcsak annak a sokszorosan túlterhelt helynek az ökológiai potenciálját, hanem a tágabb környezetét is. Hiszen az elviselhetőség határáig rossz a levegő és a klíma az egész belvárosban. Aki nem repül távoli helyekre, az a Ligetben találja meg az árnyékot, a csendet, a madárdalt, és némi tisztább levegőhöz is jut. Nem vitatom a múzeumok megújításáról gondolkodók érveit, hogy korszerűbb múzeumokra volna szükség, de nem a Ligetben.

Vagyis tessék felújítani a Ligetet, mert az ugye eléggé rossz állapotban van, de még így is nyugalmat és madárcsicsergést tud biztosítani és arra nagyobb szűkség van, mint bármilyen oda épülő múzeumra?

Gondoljunk bele, ekkora épületekhez, amiket oda terveznek, irdatlan sok kocsi kell, s azoknak parkoló. Azok az autók, amik ma még nem járnának ott, majd ott fognak járni.

Nem is járhatnak, mert ki vannak tiltva onnan.

És hogy jut majd oda az irdatlan sok turista, s a hazai látogató? Ez városi erdő volt a XVIII. század előtt is, s három évszázad tiszteletben tudta tartani. Az első európai közpark, amit tudatosan fejlesztettek. A mai beavatkozások ökológiai értelemben rabolják ki azt a potenciált, ami másra volt szánva évek százai óta. Odavinni mindenestül ekkora épületeket? Inkább elbontani kéne a meglévőket.

A PECSÁ-t elbontották..

Szerencsére. Ám nem biztos, hogy bármit építeni kéne a helyére. Látja, sikerült kivinni a Közlekedési Múzeumot is, még ha egy fals koncepcióból eredő döntéssorozat eredményeképpen is.

Azért van Budapesten néhány szép és élvezhető városi tér. Vagy ezeket sem találja megfelelőnek?

Vegyük a Kecskeméti utcát? Csendes fás régi pesti utca volt, most mintha egy lerakodóhelyen vagy kirakodóvásárban járna az ember. Vaskarók, vasdobozok, üvegkockák szétszórt kövek, hatalmas extrém kandeláberek lépten, nyomon.

Az utcabútorokról beszél?

Utcabútorok? Miért kell az utcára bútor? Meg úgynevezett térburkolat, mintha valami előkelő palotába érkeznénk? Különös mániává vált az utóbbi években, hogy minden kacattal telehordjuk a tereinket.

Az utcabútort, mint olyat ellenzi?

Az Egyetem térről beszélek. Ott áll az egyik legszebb barokk templomunk, ami előtt most ferde karók és hatalmas, lombok nélküli fákat idéző acél kandeláberek ágaskodnak. Ezek művészi formája az utca szimplább lámpavasainak sorából kilépő szemlélőnek azt hivatott jelezni, hogy egy térre érkezett, ha még nem vette volna észre. Régen egyszerű aszfaltos, még korábban, mikor a házak épültek, macskaköves utca volt. A bécsieknek hogy nem jut eszükbe, hogy a barokk templomaik elé ilyen dizájnköltészetet állítsanak? Meg hogy végig karózzák a járdáikat, tankcsapdát állítva az autósoknak. A budapesti terek problémája, a Kálvin téré, a Szabadság téré, s a többié, hogy nem teljesítik igazán a térrel kapcsolatos hagyományos elvárásainkat. Hogy maradjon üres a házak közti rész, és mindenki arra mehessen, és azt tegyen ott néhány fa alatt, amit akar.

Hát egy-két szép szökőkút azért most eszembe jut, ha például az olasz terekre gondolok.

Ha a régi Kálvin térre emlékszik a XIX. századi ábrázolásokon, a nagy múzeum előterében volt a közepén egy hatalmas szökőkút, s előtte jártak a ló vontatta kocsik Most mindenféle barikádok, tetők, oszlopok, táblák, lámpák garmadája fogad, azt sem tudja az ember, merre jár. És zaj, és hőség és tülekedés. Szegény Kálvin szobra, s az egész tér körülbástyázva hatalmas beton virágcserepekkel néhány csenevész fa számára. Szóval a magamfajta szépléleknek felfoghatatlan káosz. Egy teret fejleszteni nagyjából annyit tenne, hogy ami fölösleges, azt az ember onnan elhordja. De hát erre nem lehetne túl sokat költeni, s nagy pénzt csinálni belőle, azt belátom.

Ott a Kossuth tér, amiről azt állítják, hogy megfosztották a fölösleges térelemektől. A Kossuth tér tetszik?

Tetszik s nem is. A problémám az vele, hogy már maga az Országház egy olyan épület, amiről, aki látja a történelmet, tudja, hogy egy háromszor ekkora ország Parlamentje volt. Nagyon nagy, és már a maga idejében rongyrázó volt. A monarchia Európa második legnagyobb hatalma volt, annak volt az egyik parlamentje. Ráadásul egy kivagyi parlamentje, nekünk ugye nagyobb parlament dukált, mint a bécsieknek. Csakhogy azóta kicsit más a helyzet. Ha hűek volnánk a történelemhez, meg a köztársasági eszméhez, s ha volna kis humorérzéke a mai kormányzatnak, – bocsánat, a parlamentnek -, akkor az épületmonstrum kétharmadát ki kéne adni határon túli startup cégeknek. Elegendő volna az egyharmada is a képviselőknek. És ugyanígy, a téren is meghagyhatták volna azt az egyharmadnyi fát, ami alatt az arra járók vagy a még ott lakók hűsölni szerettek, amit az átépítéskor kivágtak. S nem biztos, hogy feltétlenül az eredeti helyére volt muszáj visszavinni a Tisza István-szobrot, s hogy nem egy új lett volna ízlésesebb, már csak azért sem, mert biztosan nem kellett volna eltávolítani a Károlyi Mihályt sem, hiszen a történelmünk megtörtént, annak a tér története is a része. Az is velünk maradhatott volna. Ráadásul ez jó szobor, Varga Imre egyik kiemelkedő alkotása. A Kossuth térnek mindenki terének kellett volna megmaradnia, a fejlesztésnek a sokféleséget kellett volna kifejeznie. Az, hogy most egzakt, szabályos, építészetileg frappáns és grandiózus, bizonyos mértékig torz hatalmi ambíciókat tükröz. De a turistáknak jól bejön a birodalmi tér érzete.

Van-e olyan hely Budapesten, amit felhőtlenül szépnek tart és örül neki, ha ott lehet?

Hát ezt a helyet, ahol ülünk, még szépnek tartom, a Himfy utcát innen a teraszról nézve.

Itt nem változtattak semmit már nagyon régóta.

A harmincas évek óta itt állnak ezek a gyönyörű neobarokk épületek. Ott szemben, abban lakik Martinkó József, az Oktogon főszerkesztője. Amikor találkozom vele, azon nevetünk, hogy ő egy neobarokkban lakik, én meg ebben a bauhausban. De szerinte nem az a fontos, hogy az ember hol lakik, hanem hogy mit lát. Én kedvemre gyönyörködhetek a szép „neobarackban”, ő meg nézheti ezt a gyönyörű Le Corbusier-házat, amit Wanner János Corbusier-tanítvány tervezett. Szóval, ha azt kérdezi, hol jó lenni, hát itt a Gellérthegy aljának csendes kis utcájában. Hacsak nem jönnek éppen a rendszeres hétvégi bevetéseikre a túristák harci helikopterei. Mert akkor a zaj elől bizony be kell menekülni a lakásba.

Nagy vita zajlik építészek és befektetők körében, hogy kell-e lehet-e, szabad-e, és ha igen, akkor hol és hogyan Budapesten magas házat építeni. Mi a véleménye?

Én az építészeti nyelvről hasonlóan gondolkodom, mint Nádasdy Ádám a beszélt, vagy írott nyelvről. Hogy bármi megtörténhet az építészetben is. Az építészeti nyelv konvenciói is változnak, alakulnak, és ebből nem kihagyható a várost használó közösség építészeti nyelv-használata, azzal kapcsolatos ízlése sem. Rendszerint egy nagyobb közösség dönthet úgy, hogy magas házakkal fogja körül bástyázni Budapest belvárosát, akár a Hungária körúton kívül, vagy netán azon belül is. Eredhet ebből számos újszerű építészeti nyelvi lelemény, és ezek közt lehet majd sok, akár nagyon szép térbeli narratíva is, meg egy csomó rémes is.

Maga például ha tervezhetne felhőkarcolót, vállalná?

Már terveztem.

Ide Budapestre?

Naná, persze!

És mi lett vele?

Még nem épült meg.

Hova tervezte?

Azt nem mondhatom el, mert szigorúan titkos projekt.

De lehet, hogy valóban megépül?

Nincs kizárva.

Ó! Tehát akkor nem ellenezné, hogy nagyon magas épületek emelkedjenek a fővárosban.

Már késő. Egy héttel az áprilisi választás előtt jött a társadalom szándékainak képviseletére hivatott kormány nyilatkozata, mely szerint a kormány úgy döntött, hogy 65 méternél magasabb házakat nem lehet lesz építeni. Most ugyan ezzel ellenkező hírek is napvilágot láttak, de egyben biztos lehet, nem az építészek fogják eldönteni, hogy legyen-e Budapesten felhőkarcoló.